10.fejezet

Várakozás. A legeslegrosszabb dolgok egyike ebben a helyzetben. Hogy mi történt Mikeal? Igen, én is ezt szeretnem kideríteni két órája,de meg mindig a műtőbe van. A családot mar felhívtam és most ők is itt ülnek/állnak mellettem. Mrs. Jules folyamatosan pislog a plafon fele,hogy a könnycseppjeit kordába tartsa, Mr. Jules jobbra-balra sétálgat idegegesen, ami már kicsit engem is idegesít,és Aiden pedig mellettem ül és ragja a körmét.

-Miért nem repülőt küldtek arra az istenverte dombra??!!-dühödött föl Mr. Jules sétálgatása közben.

-Nem tudom. Talán nem gondolták hogy olyan nagy a baj.-fogta a fejét Mrs. Jules.

-Hogy ne gondolták volna??!! Több mint két órája a műtőben van!!-háborodott föl Mr. Jules.

-Nagyon sajnálom.-szóltam, mert úgy éreztem muszáj ezt kimondanom, nem, nem a repülő miatt, hanem az egész baleset miatt.

-Nem a te hibád.-simította meg a karomat Mrs. Jules.

-De, sajnos az én hibám volt. Nem szabadott volna beengednem oda.-ráztam a  fejem.

-Jenna,megtörtént.  Kár a múlton siránkozni.-mosolygott rám. 

-Bocsáss meg Jenna de tényleg nem szabadott volna megengedned neki, hogy bemenjen, ez felelőtlenség!-csattant ki Mr. Jules én pedig összehúzva magam lejjebb csúsztam a széken. Igaza volt, tudom. 

-Nem hibáztathatod őt!! Nem tenne semmi rosszat a fiúnkkal!!-mérgesedett fel Mrs. Jules. 

-Jó napot! Önök a hozzátartozói a betegnek?-szolt angolul egy ápolónő.

-Igen a családja vagyunk.-bólintott Mr. Jules.

-Mindenki?

-Nem én egy barátja vagyok.-jöttem előrébb.

-Akkor arra kérem a családot jöjjenek be, maga pedig kérem maradjon kint.

-Mi miért??

-Csak a család mehet be hozzá.

-De miért,olyan nagy a baj?

-Nem, a beteg állapota stabil, de az orvos arra kért meg,hogy csak a családot engedjem be.

-Értem. Én mikor mehetek be hozzá?-szomorodtam el.
-Jenna kérlek!!-szólt mérgesen Mr. Jules, merthogy feltartóztatom az ápolónőt.

-Még nem tudom hölgyem.-szólt a kérdésemre az ápolónő, mire bólintottam és figyeltem ahogy távolodnak tőlem, és mennek be Mike betegszobájába. 

Az, hogy halálra aggódom magam jó pár órája az senkit sem érdekel, persze, menjen csak be a család.

Pár óra múlva:

Mr. Jules-ék hazamentek miután megbizonyosodtak róla hogy Mike viszonylag rendben van. Mondták -illetve csak Mrs. Jules mert Mr. Jules nem hajlandó beszélni velem- hogy én is menjek velük de nemet mondtam, látnom kell. Mike barátai is itt voltak, de ők is csak rövid időre, mert őket sem engedték be az orvosok..
-Hölgyem,segíthetek valamiben??-szólt valaki fölöttem, mikor fölnéztem az ápolónő állt ott aki délután is útbaigazította a családot.
-Szeretnék bemenni hozzá.-mondtam neki, hisz úgy is tudja miről van szó.
-Én értem,de egyenlőre csak a család mehet be, a látogatási idő pedig már letelt, arra kérem fáradjon haza és jöjjön vissza holnap.
-Rendben.-mondtam majd szinte lassított felvétellel

Vasárnap:
A 18. születésnapom. Nem kívánok senkinek ilyen 18. szülinapot mint amilyen most nekem van. Egy részből mert Mikeal ezek a dolgok történtek,más részből mert a legjobb barátaim utálnak, harmadrészből pedig mert Adam nincs velem. Mindig úgy terveztem,hogy ha tizennyolc leszek,nagykorú, akkor Adammel elmegyünk ketten valahova, úgy is imádtunk utazni. De már mindegy.Minden mindegy..

A mai napomat azzal kezdtem,hogy besiettem a kórházba, ahol összefutottam a Jules családdal. Idegesek voltak, de Mrs. Jules megnyugtatott róla, hogy Mike ébren van és bevallása szerint "kutya baja", de továbbra sem mehetek be hozzá. Remek.
Majd mikor hazamentek én továbbra is a folyosón ültem a gondolataimmal együtt, csak épp arra nem gondoltam ami történt. Lefelé hajtott fejjel ültem és valaki megsimította a vállam. Mikor felnéztem Nancyvel és Tonyval találtam szembe magam. Hihetetlenül meglepődtem,de nagyon örültem nekik.
-Istenem!!!! Annyira sajnálom!!-szorítottam meg őket.
-Semmi baj, neked elnézzük, de azért mi is elég köcsögök voltunk veled.-nevetett Toby miközben még mindig öleltem őket. Annyira hiányoztak.
-Amiket mondtam, azokat nem úgy gondoltam, dühös voltam és barom.-szorítottam erősebben őket.
-Jenna, felejtsük el jó?-kérdezte, bár inkább kijelentette Nanc.
-Rendben, köszönöm.-erőltettem magamra kis halvány mosolyt.
-Egyébkánt, tudom utálod a meglepetéseket és az ajándékokat,de boldog szülinapot!!-nyújtottak át közösen egy csomagot.
-Nem kell ajándék! Épp elég ajándék,hogy együtt nyaralhatok veletek!
-Hát mi nem úgy vettük észre, hogy az olyan nagy ajándék lenne.-nevetett fel Nancy célozva arra, hogy mennyire nem volt kedvem eljönni velük.
-Jó,az régen volt.-mosolyogtam először őszintén a mai napon.
-Mi van Mikeal? Mrs. Jules szólt..-hervadt is le a mosoly az arcomról ahogy ezt a kérdést föltette Nancy.
-Nem tudom, nem engednek be hozzá..
-Mi? Miért nem??
-Csak a család mehet be hozzá.
-Ez nem igaaz, tuti bemehetsz!!-mondta Nancy majd odaszólt az egyik ápolónőhöz.
-Elnézést, Mike Jones-ről szeretnék érdeklődni, esetleg be lehet hozzá menni?
-Sajnálom hölgyem, de kizárólag csak a család.
-Olyan nagy a baj??-kérdeztem ittlétem alatt már másodszorra, mert nem fogom fel miért nem engednek be..
-Nem dehogy, de a család megkért, hogy csak őket engedjem be.
-Szóval a család megkérte....-nevettem fel gúnyosan. Természetesen Mr. Jules lehetett az illető aki megkérte erre az ápolónőket és az orvosokat.
-Tehát akkor se ma, se holnap nem mehetünk be hozzá..-gondolkodott Nancy.
-Nem valószínű, hölgyem.-mondta az ápolónő, majd valaki a mellettünk jobbra lévő folyosóból szólt:
-Bemenni nem jöhettek, de kijönni én jöhetek.-mosolygott Mike aki egy tolókocsiban ült a törött lába miatt.
-Miiiiiiiiiiikeee!!!!-pattantam fel a székről és átöleltem.-Nagyonnagyonnagyonsajnálom!!
-Nem te hibáztál, és nem te törted el a lábad az ügyetlenséged miatt, hanem én.-mondta.
-Nem kellett volna beküldjelek, veszélyes volt...
-Persze, hogy veszélyes volt, ezt akkor is tudtam, még is bementem, de túl éltem.-vigyorgott.
-Még szép, hogy túl élted!!-ütöttem meg a karját nevetve, mire őő 'Aúú'-zott egyet.
-Úristen ne haragudj!!!-kaptam a számhoz a kezem.
-Ne izgulj már ennyire, és ne legyél ennyire hiszékeny.-nevetett megint.
-Látom teljesen jól vagy, gyere állj csak föl, sétáljunk egyet..-húztam a kezét mutatva, hogy én is tudok kemény lenni. Ahha, nem sikerült, egy jó nagy adag röhögést kaptam rá válaszul.
-Esküszöm fölrántalak!!-keménykedtem tovább, vagy nem.
-Dehogy rántasz..-mosolygott.
-Tényleg nem.-mosolyogtam rá-Örülök, hogy látlak.
-Én is örülök, azt hittem veled is van valami gáz. de hát ugye én ezekről nem tudok mert valamiért Ryan (Mr. Jules) berágott rád.-húzta a száját. Hahh, mintha nem tudnám.
-Hát igen...
-Na mindegy, amúúgy nehogy azt hidd, hogy elfeledkeztem a szülinapodról!!-nézett föl.
-Pedig reméltem, hogy elfelejtkezel..-néztem magam elé.
-Áhh, nincs akkora szerencséd, de ha anyám behozza az ajándékod, fel is köszöntelek, addig is, kibékültetek??-nézett Tonyra és Nancyre akik továbbra is a folyosó székein ültek és ránk vigyorogtak. Mióta nézhetnek így?? Na mindegy, mivel kicsit kellemetlen volt, odaintettem nekik és mondtam, hogy jöjjenek oda. Nancy két puszival és pár-szóval az a tipikus,-hogy vagy? Mi történt? Hogy történt?-kérdésekkel bombázta Mikeot. Tony pedig kézfogással és pár vállba veregetéssel mutatta ki együttérzését. Még vagy egy órát beszélgettünk, aztán Mikenak vissza kellett mennie kötésre, de ebben az egy órában rengeteget nevettem, és, nehéz kimondani, de boldog voltam. Boldog voltam, hogy először éreztem azt-amit már régóta nem-, hogy teljesnek érzem magam. Teljesnek mert így négyen-akik számomra most a legfontosabbak-, itt voltak velem, együtt, és ez így volt jó. 

9.fejezet

-Na menjünk!-vettem fel a táskát a vállamra, és nyitottam ki az ajtót. Olyan fél négy körül lehetett, ragaszkodtam hozzá, hogy délután induljunk mert dög meleg van és ilyen időben senkinek sincs kedve túrázni, szóval talán mostanra már kicsit lehűlt a levegő.
-Na merre?-nézett föl a hegyre (igen, nekem hegy) Mike.
-Hát mivel szerinted nem olyan magas, ezért szerintem menjünk körbe, úgy viszont elég hosszú.-gondolkodtam el.
-Jó, rendben!-mondta majd elindultunk. Sétáltunk pár percet fölfelé és egy olyan terepre értünk ahol már házak sem voltak, majd elindultunk balra.
-Azért ez érdekes nem?-mosolyogtam magam elé.
-Mármint mi?-nézett rám.
-Hát ez, hogy alig pár hete ismerlek és még is az egyik legfontosabb ember vagy most nekem.-mondtam.
-A legfontosabb??-mosolygott rám.
-Mondom az egyik, és csak barátként!!-szögeztem le.
-Nyugi, tudom, és nekem is kell egy barát.-nevetett.
-Hát, itt vagyok.-mondtam.
-Nem rád gondoltam.-mondta komolyan.
-Ja akkor bocs.-mérgesedtem fel.-Akkor én megyek is.
-De hiszékeny vagy!-nevetett fel.
-Te most szivattál? Mert ez nagyon nem poén.-mondtam komolyan.
-Persze, hogy szivattalak, te is tudod, hogy a barátom vagy Jenny.-kócolta össze a hajam majd jobb kezével átkarolt.
-Tudod mit gondolok rólad?-néztem magam elé.
-Azt hogy jó fej vagyok??-nevetett.
-Azt, hogy egy öntelt barom vagy!!-kontráztam.
-Te meg egy hisztis liba!-vágott vissza.
-Nem kértem, hogy jellemezz!!-szóltam rá.
-Na már megint hisztizik.-mondta, mire én beleöklöztem a vállába.
-Jó igazából egy kicsit jó fej vagy, de tényleg csak kicsit.-mondtam.
-Ennyire??-mutatott két kezével kb. 50 centit.
-Nem.
-Ennyire??-mutatott kb. fél literes üveg méretet, mire megráztam a fejem.
-Ennyire?-mutatta a hüvelykujja és mutatóujja közötti távolságot.
-A.a.-mondtam.
-Ennyire?-mutatott borsónyi méretet.
-Pontosan.-nevettem fel.
-Óó, hát több mint a semmi.-nevetett ő is.
-Aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli.-bólogattam.
-A mi bölcs Jennánk megszólalt.-mosolygott maga elé.
-A tiétek?
-Igen, tudod, nem elég egy belőlem, öntelt barom vagyok.-mondta, majd felnevettem. Utána úgy tíz percig szótlanul sétáltunk, majd újra megszólaltam.
-Hallod hol vagyunk?-néztem körül, mert onnan már a város sem látszódott csak a hatalmas erdőség tele patakokkal.
-Hát, valahol Olaszországban, San Marcheritában.-mondta.
-Barom! Vagy is még nem jártam erre.-feleltem.
-Nem meglepő, tekintve, ha én nem rángatlak el valahová akkor nem mozdulsz ki.-rázta a fejét.
-Mekkora szemét vaaagy! Mindjárt itt hagylak!-Ez azért fáj, de igaz.
-Főleg úgy, hogy azt se tudod hol vagyunk.-folytatta a szemétkedést.
-Sértegetsz?-kérdeztem.
-Igen.
-Jó.-bólintottam.
-Szerintem is.
-Nem, nem így jó, úgy jó, hogy ezt még visszakapod, de nem most mert csak te tudod hol vagyunk.-mondtam.
-Ami azt illeti én sem tudom.-mondta nyugodtan.
-Na ne viccelj velem! Ne szivass meg megint!!-szóltam rá.
-Nem szivatlak, nem jártam még erre, vagy ha jártam is, nem emlékszem.-válaszolta.
-Úristen, úristen, úristen.-fogtam a fejem.
-Nyugimááár.-mosolygott.
-Hogy nyugodjak le mikor nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és itt se egy ház, se egy..se egy..se egy, mik szoktak a hegyen lenni amiből tudnánk hol vagyunk?-kérdeztem idegesen.
-Semmi.
-Kiráály, és még térerő sincs.-ütögettem a telóm.
-Megnyugszol? Vagy kábé meddig tervezel még hisztizni?-nézett rám.
-Nem igaz, hogy te nem vagy ideges.-kapkodtam a fejem.
-Nem vagyok, mert én nem szoktam rágörcsölni a fölösleges dolgokra mint te.-mondta.
-Talán igazad van, de akkor is eltévedtünk!!-fújtam ki a levegőt és tettem csípőre  kezem.
-Nem baj, majd visszatalálunk!! Sodródj az árral Jennaa!!-nevetett.
-Sodródok, sodródok. Akkor ha már itt vagyunk nézzünk körül.-mondtam.
-Na végre Jennyyy!-csapott rá a kezemre.
-Ne hívj Jennynek!-szóltam rá, mert tudja, hogy utálom, ha így hívnak.
-Miért ne?
-Mert ilyenkor öt évesnek érzem magam.-válaszoltam.
-Jól érzed, mert ilyenkor öt évesen is viselkedsz.-nevetett.
-Nagyon vicces.-néztem magam elé.
-Oké főnök, befejeztem.-szólt.
-Na ez már tetszik, fejlődsz te!!-néztem rá, de a szeme másfelé kalandozott.
-Az mi?-kérdeztem mikor már én is néztem a távolba.
-Nem látod?-lepődött meg.
-Nem nagyon.-hunyorítottam a szemem hátha jobban látok, de hiába.
-Egy vízesés, gyere menjünk oda!-indult előre, aztán már én is láttam.
-Ebből lehet inni?-kérdeztem mikor már mellette álltunk.

-Persze, add az üveged.-kérte el, majd előhalásztam a táskámból és odaadtam neki. Ekkor ő belibbent a vízesés köveire, megtöltötte az üvegem, majd a következő esemény amit láttam, hogy az üvegem repül, ő megcsúszik és leesik a vízesés aljára ami kábé két méter volt. Mike nem mozdult, a patak pedig folyt tovább.
-Mike, Mike, Mike!!!!!-ordítottam kétségbeesetten, majd megpróbáltam utána menni. Elértem a kezét, de nem tudtam felhúzni, rázuhantam volna.
-Valaki segítseeeen!!!!-ordítottam pedig tudtam, hogy nem kapok választ. Beledobtam a táskám a vízbe, ami elég nehéz volt így nem sodorta le a víz. Ráléptem, ezáltal közelebb kerültem Mikehoz, és már elértem mindkét kezét. Sokszor egymás után nagyot rántottam rajta, majd fogalmam sincs, hogy, de sikerült felhúznom. A táskámat lelöktem, de őt ki tudtam húzni. Még mindig nem mozdult, feje véres volt, mert nekicsapódott az egyik kőnek, és a lábán is volt több sérülés.
-Mike, Mike,Mike!!!!-ordítottam újra, miközben meghallgattam, hogy van-e szívverése, hál' istennek volt. A legokosabb döntés amit tehettem, hogy felhívom a mentőt, de persze térerő sem volt, így rohantam, rohantam, rohantam, míg nem egy tisztásra értem. Messze voltam Miketól, nagyon messze, de nem tudtam mást tenni. Itt már volt térerő így azonnal hívtam őket. Nem tudok olaszul, de az olaszok többsége tud angolul így a mentősök azonnal fölvették és mondták, hogy küldenek egy kocsit minél gyorsabban. Visszarohantam Mikehoz, akit ugyanott találtam, nem mozdult, még mindig nem. Zokogtam, és megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Mivel ez egy hatalmas erdőség, egy számomra hatalmas hegyen. rengeteg időbe telt mire feltudott jönni a mentőautó. "Szerencsémre" csak ez volt az egyetlen vízesés az egész hegyen, így tudták hova kell jönni. Pörögtek az események, Mikeot rátették egy hordágyra, adtak rá lélegeztető maszkot, majd berakták az autóba. Én csak magam elé meredtem, és fel sem fogtam mindezt. Odajött egy mentős és próbált nyugtatni, majd megkért, hogy szálljak be én is a mentőautóba. És így indultunk a kórház felé...