10.fejezet

Várakozás. A legeslegrosszabb dolgok egyike ebben a helyzetben. Hogy mi történt Mikeal? Igen, én is ezt szeretnem kideríteni két órája,de meg mindig a műtőbe van. A családot mar felhívtam és most ők is itt ülnek/állnak mellettem. Mrs. Jules folyamatosan pislog a plafon fele,hogy a könnycseppjeit kordába tartsa, Mr. Jules jobbra-balra sétálgat idegegesen, ami már kicsit engem is idegesít,és Aiden pedig mellettem ül és ragja a körmét.

-Miért nem repülőt küldtek arra az istenverte dombra??!!-dühödött föl Mr. Jules sétálgatása közben.

-Nem tudom. Talán nem gondolták hogy olyan nagy a baj.-fogta a fejét Mrs. Jules.

-Hogy ne gondolták volna??!! Több mint két órája a műtőben van!!-háborodott föl Mr. Jules.

-Nagyon sajnálom.-szóltam, mert úgy éreztem muszáj ezt kimondanom, nem, nem a repülő miatt, hanem az egész baleset miatt.

-Nem a te hibád.-simította meg a karomat Mrs. Jules.

-De, sajnos az én hibám volt. Nem szabadott volna beengednem oda.-ráztam a  fejem.

-Jenna,megtörtént.  Kár a múlton siránkozni.-mosolygott rám. 

-Bocsáss meg Jenna de tényleg nem szabadott volna megengedned neki, hogy bemenjen, ez felelőtlenség!-csattant ki Mr. Jules én pedig összehúzva magam lejjebb csúsztam a széken. Igaza volt, tudom. 

-Nem hibáztathatod őt!! Nem tenne semmi rosszat a fiúnkkal!!-mérgesedett fel Mrs. Jules. 

-Jó napot! Önök a hozzátartozói a betegnek?-szolt angolul egy ápolónő.

-Igen a családja vagyunk.-bólintott Mr. Jules.

-Mindenki?

-Nem én egy barátja vagyok.-jöttem előrébb.

-Akkor arra kérem a családot jöjjenek be, maga pedig kérem maradjon kint.

-Mi miért??

-Csak a család mehet be hozzá.

-De miért,olyan nagy a baj?

-Nem, a beteg állapota stabil, de az orvos arra kért meg,hogy csak a családot engedjem be.

-Értem. Én mikor mehetek be hozzá?-szomorodtam el.
-Jenna kérlek!!-szólt mérgesen Mr. Jules, merthogy feltartóztatom az ápolónőt.

-Még nem tudom hölgyem.-szólt a kérdésemre az ápolónő, mire bólintottam és figyeltem ahogy távolodnak tőlem, és mennek be Mike betegszobájába. 

Az, hogy halálra aggódom magam jó pár órája az senkit sem érdekel, persze, menjen csak be a család.

Pár óra múlva:

Mr. Jules-ék hazamentek miután megbizonyosodtak róla hogy Mike viszonylag rendben van. Mondták -illetve csak Mrs. Jules mert Mr. Jules nem hajlandó beszélni velem- hogy én is menjek velük de nemet mondtam, látnom kell. Mike barátai is itt voltak, de ők is csak rövid időre, mert őket sem engedték be az orvosok..
-Hölgyem,segíthetek valamiben??-szólt valaki fölöttem, mikor fölnéztem az ápolónő állt ott aki délután is útbaigazította a családot.
-Szeretnék bemenni hozzá.-mondtam neki, hisz úgy is tudja miről van szó.
-Én értem,de egyenlőre csak a család mehet be, a látogatási idő pedig már letelt, arra kérem fáradjon haza és jöjjön vissza holnap.
-Rendben.-mondtam majd szinte lassított felvétellel

Vasárnap:
A 18. születésnapom. Nem kívánok senkinek ilyen 18. szülinapot mint amilyen most nekem van. Egy részből mert Mikeal ezek a dolgok történtek,más részből mert a legjobb barátaim utálnak, harmadrészből pedig mert Adam nincs velem. Mindig úgy terveztem,hogy ha tizennyolc leszek,nagykorú, akkor Adammel elmegyünk ketten valahova, úgy is imádtunk utazni. De már mindegy.Minden mindegy..

A mai napomat azzal kezdtem,hogy besiettem a kórházba, ahol összefutottam a Jules családdal. Idegesek voltak, de Mrs. Jules megnyugtatott róla, hogy Mike ébren van és bevallása szerint "kutya baja", de továbbra sem mehetek be hozzá. Remek.
Majd mikor hazamentek én továbbra is a folyosón ültem a gondolataimmal együtt, csak épp arra nem gondoltam ami történt. Lefelé hajtott fejjel ültem és valaki megsimította a vállam. Mikor felnéztem Nancyvel és Tonyval találtam szembe magam. Hihetetlenül meglepődtem,de nagyon örültem nekik.
-Istenem!!!! Annyira sajnálom!!-szorítottam meg őket.
-Semmi baj, neked elnézzük, de azért mi is elég köcsögök voltunk veled.-nevetett Toby miközben még mindig öleltem őket. Annyira hiányoztak.
-Amiket mondtam, azokat nem úgy gondoltam, dühös voltam és barom.-szorítottam erősebben őket.
-Jenna, felejtsük el jó?-kérdezte, bár inkább kijelentette Nanc.
-Rendben, köszönöm.-erőltettem magamra kis halvány mosolyt.
-Egyébkánt, tudom utálod a meglepetéseket és az ajándékokat,de boldog szülinapot!!-nyújtottak át közösen egy csomagot.
-Nem kell ajándék! Épp elég ajándék,hogy együtt nyaralhatok veletek!
-Hát mi nem úgy vettük észre, hogy az olyan nagy ajándék lenne.-nevetett fel Nancy célozva arra, hogy mennyire nem volt kedvem eljönni velük.
-Jó,az régen volt.-mosolyogtam először őszintén a mai napon.
-Mi van Mikeal? Mrs. Jules szólt..-hervadt is le a mosoly az arcomról ahogy ezt a kérdést föltette Nancy.
-Nem tudom, nem engednek be hozzá..
-Mi? Miért nem??
-Csak a család mehet be hozzá.
-Ez nem igaaz, tuti bemehetsz!!-mondta Nancy majd odaszólt az egyik ápolónőhöz.
-Elnézést, Mike Jones-ről szeretnék érdeklődni, esetleg be lehet hozzá menni?
-Sajnálom hölgyem, de kizárólag csak a család.
-Olyan nagy a baj??-kérdeztem ittlétem alatt már másodszorra, mert nem fogom fel miért nem engednek be..
-Nem dehogy, de a család megkért, hogy csak őket engedjem be.
-Szóval a család megkérte....-nevettem fel gúnyosan. Természetesen Mr. Jules lehetett az illető aki megkérte erre az ápolónőket és az orvosokat.
-Tehát akkor se ma, se holnap nem mehetünk be hozzá..-gondolkodott Nancy.
-Nem valószínű, hölgyem.-mondta az ápolónő, majd valaki a mellettünk jobbra lévő folyosóból szólt:
-Bemenni nem jöhettek, de kijönni én jöhetek.-mosolygott Mike aki egy tolókocsiban ült a törött lába miatt.
-Miiiiiiiiiiikeee!!!!-pattantam fel a székről és átöleltem.-Nagyonnagyonnagyonsajnálom!!
-Nem te hibáztál, és nem te törted el a lábad az ügyetlenséged miatt, hanem én.-mondta.
-Nem kellett volna beküldjelek, veszélyes volt...
-Persze, hogy veszélyes volt, ezt akkor is tudtam, még is bementem, de túl éltem.-vigyorgott.
-Még szép, hogy túl élted!!-ütöttem meg a karját nevetve, mire őő 'Aúú'-zott egyet.
-Úristen ne haragudj!!!-kaptam a számhoz a kezem.
-Ne izgulj már ennyire, és ne legyél ennyire hiszékeny.-nevetett megint.
-Látom teljesen jól vagy, gyere állj csak föl, sétáljunk egyet..-húztam a kezét mutatva, hogy én is tudok kemény lenni. Ahha, nem sikerült, egy jó nagy adag röhögést kaptam rá válaszul.
-Esküszöm fölrántalak!!-keménykedtem tovább, vagy nem.
-Dehogy rántasz..-mosolygott.
-Tényleg nem.-mosolyogtam rá-Örülök, hogy látlak.
-Én is örülök, azt hittem veled is van valami gáz. de hát ugye én ezekről nem tudok mert valamiért Ryan (Mr. Jules) berágott rád.-húzta a száját. Hahh, mintha nem tudnám.
-Hát igen...
-Na mindegy, amúúgy nehogy azt hidd, hogy elfeledkeztem a szülinapodról!!-nézett föl.
-Pedig reméltem, hogy elfelejtkezel..-néztem magam elé.
-Áhh, nincs akkora szerencséd, de ha anyám behozza az ajándékod, fel is köszöntelek, addig is, kibékültetek??-nézett Tonyra és Nancyre akik továbbra is a folyosó székein ültek és ránk vigyorogtak. Mióta nézhetnek így?? Na mindegy, mivel kicsit kellemetlen volt, odaintettem nekik és mondtam, hogy jöjjenek oda. Nancy két puszival és pár-szóval az a tipikus,-hogy vagy? Mi történt? Hogy történt?-kérdésekkel bombázta Mikeot. Tony pedig kézfogással és pár vállba veregetéssel mutatta ki együttérzését. Még vagy egy órát beszélgettünk, aztán Mikenak vissza kellett mennie kötésre, de ebben az egy órában rengeteget nevettem, és, nehéz kimondani, de boldog voltam. Boldog voltam, hogy először éreztem azt-amit már régóta nem-, hogy teljesnek érzem magam. Teljesnek mert így négyen-akik számomra most a legfontosabbak-, itt voltak velem, együtt, és ez így volt jó. 

9.fejezet

-Na menjünk!-vettem fel a táskát a vállamra, és nyitottam ki az ajtót. Olyan fél négy körül lehetett, ragaszkodtam hozzá, hogy délután induljunk mert dög meleg van és ilyen időben senkinek sincs kedve túrázni, szóval talán mostanra már kicsit lehűlt a levegő.
-Na merre?-nézett föl a hegyre (igen, nekem hegy) Mike.
-Hát mivel szerinted nem olyan magas, ezért szerintem menjünk körbe, úgy viszont elég hosszú.-gondolkodtam el.
-Jó, rendben!-mondta majd elindultunk. Sétáltunk pár percet fölfelé és egy olyan terepre értünk ahol már házak sem voltak, majd elindultunk balra.
-Azért ez érdekes nem?-mosolyogtam magam elé.
-Mármint mi?-nézett rám.
-Hát ez, hogy alig pár hete ismerlek és még is az egyik legfontosabb ember vagy most nekem.-mondtam.
-A legfontosabb??-mosolygott rám.
-Mondom az egyik, és csak barátként!!-szögeztem le.
-Nyugi, tudom, és nekem is kell egy barát.-nevetett.
-Hát, itt vagyok.-mondtam.
-Nem rád gondoltam.-mondta komolyan.
-Ja akkor bocs.-mérgesedtem fel.-Akkor én megyek is.
-De hiszékeny vagy!-nevetett fel.
-Te most szivattál? Mert ez nagyon nem poén.-mondtam komolyan.
-Persze, hogy szivattalak, te is tudod, hogy a barátom vagy Jenny.-kócolta össze a hajam majd jobb kezével átkarolt.
-Tudod mit gondolok rólad?-néztem magam elé.
-Azt hogy jó fej vagyok??-nevetett.
-Azt, hogy egy öntelt barom vagy!!-kontráztam.
-Te meg egy hisztis liba!-vágott vissza.
-Nem kértem, hogy jellemezz!!-szóltam rá.
-Na már megint hisztizik.-mondta, mire én beleöklöztem a vállába.
-Jó igazából egy kicsit jó fej vagy, de tényleg csak kicsit.-mondtam.
-Ennyire??-mutatott két kezével kb. 50 centit.
-Nem.
-Ennyire??-mutatott kb. fél literes üveg méretet, mire megráztam a fejem.
-Ennyire?-mutatta a hüvelykujja és mutatóujja közötti távolságot.
-A.a.-mondtam.
-Ennyire?-mutatott borsónyi méretet.
-Pontosan.-nevettem fel.
-Óó, hát több mint a semmi.-nevetett ő is.
-Aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli.-bólogattam.
-A mi bölcs Jennánk megszólalt.-mosolygott maga elé.
-A tiétek?
-Igen, tudod, nem elég egy belőlem, öntelt barom vagyok.-mondta, majd felnevettem. Utána úgy tíz percig szótlanul sétáltunk, majd újra megszólaltam.
-Hallod hol vagyunk?-néztem körül, mert onnan már a város sem látszódott csak a hatalmas erdőség tele patakokkal.
-Hát, valahol Olaszországban, San Marcheritában.-mondta.
-Barom! Vagy is még nem jártam erre.-feleltem.
-Nem meglepő, tekintve, ha én nem rángatlak el valahová akkor nem mozdulsz ki.-rázta a fejét.
-Mekkora szemét vaaagy! Mindjárt itt hagylak!-Ez azért fáj, de igaz.
-Főleg úgy, hogy azt se tudod hol vagyunk.-folytatta a szemétkedést.
-Sértegetsz?-kérdeztem.
-Igen.
-Jó.-bólintottam.
-Szerintem is.
-Nem, nem így jó, úgy jó, hogy ezt még visszakapod, de nem most mert csak te tudod hol vagyunk.-mondtam.
-Ami azt illeti én sem tudom.-mondta nyugodtan.
-Na ne viccelj velem! Ne szivass meg megint!!-szóltam rá.
-Nem szivatlak, nem jártam még erre, vagy ha jártam is, nem emlékszem.-válaszolta.
-Úristen, úristen, úristen.-fogtam a fejem.
-Nyugimááár.-mosolygott.
-Hogy nyugodjak le mikor nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és itt se egy ház, se egy..se egy..se egy, mik szoktak a hegyen lenni amiből tudnánk hol vagyunk?-kérdeztem idegesen.
-Semmi.
-Kiráály, és még térerő sincs.-ütögettem a telóm.
-Megnyugszol? Vagy kábé meddig tervezel még hisztizni?-nézett rám.
-Nem igaz, hogy te nem vagy ideges.-kapkodtam a fejem.
-Nem vagyok, mert én nem szoktam rágörcsölni a fölösleges dolgokra mint te.-mondta.
-Talán igazad van, de akkor is eltévedtünk!!-fújtam ki a levegőt és tettem csípőre  kezem.
-Nem baj, majd visszatalálunk!! Sodródj az árral Jennaa!!-nevetett.
-Sodródok, sodródok. Akkor ha már itt vagyunk nézzünk körül.-mondtam.
-Na végre Jennyyy!-csapott rá a kezemre.
-Ne hívj Jennynek!-szóltam rá, mert tudja, hogy utálom, ha így hívnak.
-Miért ne?
-Mert ilyenkor öt évesnek érzem magam.-válaszoltam.
-Jól érzed, mert ilyenkor öt évesen is viselkedsz.-nevetett.
-Nagyon vicces.-néztem magam elé.
-Oké főnök, befejeztem.-szólt.
-Na ez már tetszik, fejlődsz te!!-néztem rá, de a szeme másfelé kalandozott.
-Az mi?-kérdeztem mikor már én is néztem a távolba.
-Nem látod?-lepődött meg.
-Nem nagyon.-hunyorítottam a szemem hátha jobban látok, de hiába.
-Egy vízesés, gyere menjünk oda!-indult előre, aztán már én is láttam.
-Ebből lehet inni?-kérdeztem mikor már mellette álltunk.

-Persze, add az üveged.-kérte el, majd előhalásztam a táskámból és odaadtam neki. Ekkor ő belibbent a vízesés köveire, megtöltötte az üvegem, majd a következő esemény amit láttam, hogy az üvegem repül, ő megcsúszik és leesik a vízesés aljára ami kábé két méter volt. Mike nem mozdult, a patak pedig folyt tovább.
-Mike, Mike, Mike!!!!!-ordítottam kétségbeesetten, majd megpróbáltam utána menni. Elértem a kezét, de nem tudtam felhúzni, rázuhantam volna.
-Valaki segítseeeen!!!!-ordítottam pedig tudtam, hogy nem kapok választ. Beledobtam a táskám a vízbe, ami elég nehéz volt így nem sodorta le a víz. Ráléptem, ezáltal közelebb kerültem Mikehoz, és már elértem mindkét kezét. Sokszor egymás után nagyot rántottam rajta, majd fogalmam sincs, hogy, de sikerült felhúznom. A táskámat lelöktem, de őt ki tudtam húzni. Még mindig nem mozdult, feje véres volt, mert nekicsapódott az egyik kőnek, és a lábán is volt több sérülés.
-Mike, Mike,Mike!!!!-ordítottam újra, miközben meghallgattam, hogy van-e szívverése, hál' istennek volt. A legokosabb döntés amit tehettem, hogy felhívom a mentőt, de persze térerő sem volt, így rohantam, rohantam, rohantam, míg nem egy tisztásra értem. Messze voltam Miketól, nagyon messze, de nem tudtam mást tenni. Itt már volt térerő így azonnal hívtam őket. Nem tudok olaszul, de az olaszok többsége tud angolul így a mentősök azonnal fölvették és mondták, hogy küldenek egy kocsit minél gyorsabban. Visszarohantam Mikehoz, akit ugyanott találtam, nem mozdult, még mindig nem. Zokogtam, és megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Mivel ez egy hatalmas erdőség, egy számomra hatalmas hegyen. rengeteg időbe telt mire feltudott jönni a mentőautó. "Szerencsémre" csak ez volt az egyetlen vízesés az egész hegyen, így tudták hova kell jönni. Pörögtek az események, Mikeot rátették egy hordágyra, adtak rá lélegeztető maszkot, majd berakták az autóba. Én csak magam elé meredtem, és fel sem fogtam mindezt. Odajött egy mentős és próbált nyugtatni, majd megkért, hogy szálljak be én is a mentőautóba. És így indultunk a kórház felé...

8. fejezet

-Íííííííííííííííííí-futott be Aiden a nappaliba.
-Szia Aideen!!-öleltem át a kisfiút.
-Jó napot Mr. és Mrs. Jules!-nyújtottam a kezem az apának, az utóbbit pedig két puszival üdvözöltem.
-Örülök, hogy újra látlak Jenna!-mosolygott Mrs. Jules.
-Én is nagyon örülök maguknak!-viszonoztam a mosolyt.
-Na indulhatunk?-szólt Mike segítségkérően, mert Aiden a nyakában ült és ütögette a fejét.
-Induljunk!-szólt Mr. Jules. Kár, én még elnéztem volna ahogy az 5 éves kis srác püföli a bátyját. Na mindegy, majd legközelebb.
Okos fejjel azt gondoltam hipp-hopp odaérünk Rómába. Aha. Nem. Több mint egy órát utaztunk a repülőtérre, mert, hogyha kocsival mennénk, utaznánk vagy 10 órát. Hupsz. Ezt nem tudtam. Mindegy, szerencsére repcsivel 45 perc alatt odaértünk és csodálhattam azt a gyönyörű várost. Tele volt emberekkel, és csodás épületekkel. Annyira más volt mint Anglia.
-Na??-mosolygott Mike.
-Na? Na? Ez csodálatos!!-mondtam majd kattintottam pár képet a telefonommal. Ekkor nem érdekelt,  hogy összevesztem a barátaimmal, nem érdekelt, hogy kábé nincs hol laknom, nem érdekelt semmi, mert Róma magába vonzott.
-Menjünk a Colosseumhooz!! Ott még most is vannak gladiátorok? Úúúú és ott harcolnak, és van kardjuk is meg minden!!-kardozott a képzeletbeli kardjával Aiden(?),Toby(?),tudom is én.
-Perszee! Hogyne Toby. Még most is harcolnak.-hagyta rá Mike.
Akkor menjünk a Colosseumhoz!!-nevetett Mrs. Jules és leintett egy taxit. A forgalomtól eltekintve (sok..soksok..soksoksok autó mindenhol) viszonylag hamar odaértünk. Az út túloldalán a taxiból kiszállva már láttam a Colosseumot. Hatalmas volt! Lehetetlen volt nem észrevenni. Azt gondoltam, hogy mivel régi,és igen-igen kopott épület, nem lesz szép, de pozitívan csalódtam! Ez gyönyörű!!
-Bemegyünk?-kérdeztem.
-Nem. Fölösleges. Van egy vezető aki arról mesél, hogy régen állatokkal harcoltak a gladiátorok és egy pincében tartották őket,mármint az állatokat, ami mára leomlott, így hát nem érdemes bemenni.-szólt Mr. Jules.
-Értem.-biggyesztettem le az ajkam.Én bementem volna.
Kattintottam párat és mentünk is tovább. Először a Constantinus diadalívet, majd a Viktor Emanuelt (Vittoriano) néztük meg. Kb. végigfutottuk az egészet, mert Rómába annyi minden van! Majd Mrs. Jules kérésére elmentünk a Spanyol lépcsőhöz, majd az én kérésemre megnéztük a Trievi kutat.
Igen, a Trievi kút volt az amiről igazán tudtam is valamit, azt is néhány olasz filmből, de nem baj.
-Szóval dobjak bele aprót? Minek?-kérdezte Mike, mert számára értelmetlen volt az egész. Igen, Mike rengeteg mindent ismer itt Rómában, még a Trievi kutat is, de azt nem tudja milyen ősi mondák fűződnek hozzá. Én tudom, hah!
-Ahhj Mike! Már elmondtam, aki beledob egy aprót az visszatér ide!-magyaráztam neki.
-Én nem dobtam bele egyszer sem aprót, pedig már harmadszorra vagyok itt.-mosolygott.
-De az úúúgy nem jó!!Akkor dobj bele kettőt!-'dobtam' fel a következő ötletet.
-Kettőt? Erre is van egy mondád?-nevetett ki. Ahh ez az amerikai akcentus!!
-Persze. Na, ha kettőt dobsz bele akkor az segít a házastárskeresésben.-magyaráztam. Erre ő jól kiröhögött és azt mondta akkor majd inkább dob bele hármat.
-Nem jóóó! A Három segít a válásban!!-tiltakoztam.
-Mi van???-nevetett fel megint.-Jó akkor én inkább nem dobok semmit.
-Dobj bele egyet te szerencsétlen!-fogtam a fejem. Mike elővett egy eurót és már majdnem elhajította, de még időben meg tudtam fogni a kezét.
-El ne dobd!!-kiáltottam rá.-Háttal kell, jobb kézzel, bal váll fölött.Erre felhúzta a szemöldökét, megfordult majd beledobta az aprót a kútba, úgy ahogy kell.
-Ez a beszéd! Tudod te!-mosolyogtam, és közben néztem a kis Aident aki vagy huszadik aprót dobálta a vízbe. Hát igen, a szülők se tudták nagyon leállítani.
Készültem én is a dobásra, már megfordultam és akartam hajítani, de Mike rám szólt.
-El ne dobd!! Ezt nem így kell!! Köpj rá egyet csak úgy ééér!!-utánzott engem. Haha..
-Ez igenis komoly dolog! Balszerencsés lehetsz, ha nem úgy csinálod ahogy kell.-szóltam.
-Tényleg nagyon komoly dolog! Na köpj rá!-dramatizálta túl.
-Rá nem köpök!!-emeltem fel a szemöldököm.
-Akkor majd én!-kezdte el de leállítottam, ráköptem majd hátradobtam,
-Most szerencsétlen leszek!-biggyesztettem le az ajkam.
-Akkor dobj bele még egyet!-mondta.
-De az nem jó, mert az a házastárskeresésben segít!-magyaráztam.
-Jenna! Dobd bele!!-utasított. Huh, szerintem kicsit idegesítem. Beledobtam a második aprót is, immáron köpés nélkül!!
-Na befejezted?-kérdezte Mike.
-Azt hiszem.-mosolyogtam.
-Jenna képzeld huszonöt aprót dobtam bele!!-lelkesedett Toby.
-Hűhaaa!!-tátottam a szám. Azért ez kicsit sok.
-És rájuk is köptél?-kérdezte Mike.
-Nem. Miért, rá kell?-kérdezte Toby.
-Igen. Szóval szerintem menj bele a kútba és keresd meg őket!-nevetett Mike. Toby azonnal fogta magát és elindult a szökőkút felé de anyja megfogta.
-Miikee! Mire vetted rá a testvéred?-kérdezte.
-De anya, vissza kell mennem,így nem lesz szerencsém.-húzogatta a karját Mrs. Jules kezei közül, eközben Mr. Jules a kút túlsó oldalát tanulmányozta.
-Aiden először is, nyudj le, másodszor pedig, annyi aprót beledobtál a kútba, hogy biztosan szerencséd lesz!-mondta Mrs. Jules.
-De Mike azt mondta..-kezdte, de Mrs. Jules közbeszólt:
-Ne hallgass a bátyádra,butaságokat beszél, igaz Jenna?-nézett fel rám.
-Teljes mértékben!-helyeseltem.
-Jól van Jenna, jössz te még az én utcámba.-bólogatott lassan Mike.
-Az biztos, tekintettel arra, hogy nincs hol laknom.-meredtem magam elé.
-Mondom, hogy laksz nálam amíg nem oldódik helyre minden!-magyarázta Mike suttogva, hogy Mrs. Jules és Aiden ne hallják, bár szerintem amúgy se hallották volna mert Aiden épp siránkozott az aprói miatt.
-De Mike, nem érted, nem fog megoldódni semmi, egy életre megharagudott rám!!-mutogattam össze-vissza.
-Legjobb barátnők vagytok ugyan már!-legyintett egyet majd elment. Legjobb barátnők voltunk, csak, hogy helyesbítsek.
Még elmentünk pár szuvenír boltba aztán indultunk is, mert ment a gépünk sajnos. Róma fantasztikus, vissza kell még jönnöm! Nem volt elég egy nap, túl kevés, annyi mindent meg lehetett volna nézni, de mi csak az egyik részében voltunk. Na mindegy, majd legközelebb.
Kb. este háromnegyed tizenegy felé érhettünk haza, hulla fáradtan. Mr. Jules-ék Frederico házához (ahol az öt fiú is lakik) raktak ki. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne vigyenek el Nancyékhez. Ők még nem tudják, és nem is kell, hogy meg tudják.
-Hulla vagyook!-dőltem le a fotelre.
-Mi van, nem bírtad a tempót?-jött be a szobámba Josh, Mike egyik barátja.
-Hát nem azt mondom, hogy nem bírom, csak végigrohantuk az egészet és leszakad a lábam.-masszíroztam a combom.
-Hát velük így szokás.-mosolygott.
-Voltál már te is velük??-kérdezem.
-Voltam, csak én nem Rómába,hanem hegyet mászni, hidd el az rosszabb!-meredt maga elé.
-Hegyet mászni? Ők ilyen hegymászós család?-gondolkodtam el mert azért ezt nem gondoltam volna.
-Durván hegymászós család.-magyarázta.
-Na és Aiden?-érdeklődtem, mert azért egy öt éves kisfiúval csak nem olyan 'durva' az a hegymászás.
-Aiden akkor nem jött, de hidd el az a gyerek jobban bírja a tempót mint mi.-bólogatott. Igen ezt már én is észrevettem ma. Amikor én öt éves voltam nyöszörögtem ha akár öt percet is kellett sétálni valahová, ő pedig egyszer sem. Hihetetlen.
-Szóval hegymászás.-bambultam el.
-Hegymászást hallottam?-jött be a szobába Mike.
-Igen, Jennának épp azt ecseteltem, milyen király veletek hegyet mászni.-ütögette meg a hátát Josh.
-Azt is elmesélted neki, hogy mennyire hisztiztél mikor még a hegy felénél sem jártunk??-mosolygott gonoszul Mike Joshra.
-Az a rész kimaradt,és amúgy sem érdekelné.-mondta Josh.
-Dehogyneem! Meséld csak el!-nevettem.
-Áhh!-legyintett.-Képzeld Mike, Jenna szeretne veled elmenni hegyet mászni.
-Tényleg?-nézett rám Mike.
-Hát igazából..-kezdtem de Josh közbeszólt.
-Persze,persze, holnap mehetnétek is ugye Mike??
-Jó, hova megyünk?-kérdezte Mike. A francba. Josh gonoszul rám vigyorgott majd kiment a szobából.
-Mondjuk, erre a hegyre ahol lakunk, még nem voltam fent!-mondtam őszintén, mert terveztem, hogy egyszer fölmegyek rá, nem is olyan nagy szóval épp nekem való.
-Ez nem hegy, ez egy domb,de rendben, legyen.-mosolygott. Ekkor még nem sejtettem, hogy hihetetlen nagy hibát követtem el ezzel, hogy ezt a "hegyet" javasoltam,és ekkor még azt sem tudtam, mi fog történni...

7. fejezet

Hazafutottam miközben szakadt az eső. Mondhatom, szuper volt, és ennél "jobb" nem is lehetett volna a napom..

Jeeennaa! Miért vagy csurom víz??-futott oda hozzám Nancy.
Mert esik az eső?!-ráncoltam össze a szemöldököm.
Nagyon vicces.-öklözött vállba.
Az a nő fölidegesített.-ráztam meg magam.
Miért?Mi történt?-kérdezte, majd lejött Tony is.
Hát veled meg mi történt?-kérdezte.
Azt próbálom elmesélni!-forgattam a szemem.
Valakinek rossz napja van.-jegyezte meg. 
Elmeséltem nekik a történetet elejétől a végéig, hogy Elizabeth milyen ellenséges nőszemély,és, hogy nem kértem a segítségéből.
Hát Jenna, ez jól elb*sztad, már bocs.-nevetett fel harsan Tony.
Szerintem nem kérdeztelek.-vigyorogtam rá mérgesen.
Szerintem befejezheted!-szólt vissza.
Szerintem majd én eldöntöm mikor fejezem be!-néztem farkasszemet vele.
Hihetetlen gyerekes vagy.-nevetett egyet majd elment. Eközben Nancy semmit nem szólt, csak állt, karba tett kézzel.
Te nem szólsz semmit?-kérdeztem.
Miért? Hogy velem is veszekedj?-kérdezett vissza.
Na neked meg mi bajod..??!-fújtam ki a levegőt.
Talán csak az, hogy mindenkin keresztül gázolsz és csak magaddal törődsz!-ordított rám. Húha.
Jajj bocsánat. Igazán jó barát vagy,hogy pont a mai napon összeveszel velem.Köszönöm!-ráztam a fejem nevetve.
Ja, hogy én lettem a rossz barát?? Vicces, mert tudod, ha én nem megyek el mindennap hozzád és nem rángatlak ki a rohadt szobádból akkor még most is ott ülnél és sírnál!!!-kelt ki magából Nanc, húh ilyennek még nem láttam.
Tudod, talán jobb lenne.-vicsorogtam rá.
Igen? Akkor igazán visszamehetsz.-vicsorgott vissza,mire én fogtam magam és elmentem mellette a lépcső irányába, de utánam szólt: Adam biztos örül, hogy nem kell már téged elviselnie.
Őt ne keverd ebbe bele!-förmedtem rá.
Már, hogy ne keverném bele? Amiatt van ez az egész, hogy nem tudod feldolgozni, hogy meghalt. Igen Jenna, ő MEGHALT és soha nem jön vissza. És ahelyett, hogy mindenkivel ordibálsz, és egy lépést nem teszel, hogy segíts nekem vagy akár Tonynak, és ezek mellett még elviselhetetlen a viselkedésed is. Itt van Mike, aki valamilyen oknál fogva keresi a társaságod, de te nem egyszer, nem kétszer inkább hazudsz neki, mintsem elmennél egy kicsit többször kikapcsolódni vele. Nem érdemelsz egy ilyen barátot mint Mike! Nem érdemelted meg Adamet! És nem érdemled meg, hogy szóba álljon bárki is veled! Meg ez a szerencsétlen néni, aki látja rajtad, hogy bajban vagy, és segíteni próbál, vagy ha nem is segíteni, legalább beszélgetni kicsit, de te őt is eltaszítottad. Mindenkit eltaszítasz magad körül! Jobb ha magadba nézel!-lökte ki magából.
Befejezted?!-nevettem fel, mert egyáltalán nem tartottam igaznak amit ő mondott.
Nem Jenna. BefejezTÜK. Menj el...-nézett rám lesajnálóan.
Ezt akarod?!-vigyorogtam.
Ezt.-bólintott.
Meg kapod amit akarsz, mint mindig. Öt perc és itt sem vagyok Virágszálam.-indultam fel a lépcsőn.

A bőröndjeimbe összegyűrtem az összes ruhát, a képeket beledobáltam és valóban öt perc alatt végeztem is. Lementem a lépcsőn, körbenéztem, és láttam, hogy Nancy az asztalnál ül háttal nekem, előtte pedig Tony áll, és dühösen figyel. 
Megérdemlitek egymást!-vágtam oda nekik, majd kinyitottam az ajtót és indultam el esőben a nagyvilágban. Gyorsan felhívtam Mike-ot, hogy megkérdezzem, aludhatok-e nála, ő persze azonnal belement, és egy megbeszélt helyre jött értem a kocsijával, majd indultunk hozzájuk. Nem a szüleihez, hanem abba a házba ahol az öt fiú lakik.
Chiao Nancy!-köszöntött Frederico, majd a többiek is. Mike felküldött a szobájába, hogy öltözzek át, majd feljött ő is és leültünk a fotelére. Neki is elmeséltem az egész napomat. A távcső keresést, Elizabethet, Tonyt, Nancyt, Adamet, Nancy véleményét rólam..Ja és persze, hogy kidobtak.
Na?-kérdeztem sírva, mert hogy nem tudtam bent tartani a könnyeimet, egész nap bennem voltak.
Én nem megbántani akarlak Jenna, de.. szerintem, lehet igazuk van.-szólt halkan,
Nekik?? Miért lenne igazuk? Nancy azt mondta, Adam örülhet, hogy nem kell engem elviselnie. Ez a barát? Ez??-kérdeztem.
Igen, igazad van neked is, de lehet kicsit túllőttél a célon.-mondta.
Na ne már, hogy te is egy olyan emberré állj aki még csak nem is a barátod.-lepődtem meg.
Nem én csak... Tudod mit? Ezt a beszélgetést most hanyagoljuk, pihenj le és majd holnap megbeszéljük.-mosolygott rám.
Rendben. Őő, holnap szombat?-kérdeztem.
Igen.-válaszolta.
Akkor holnap megyünk Rómába igaz?-emlékeztettem magam.
De nem kell mennünk ha nem akarsz.-mondta.
Dehogynem!! Nagyon szeretnék!-erőltettem magamra egy kis mosolyt.
Biztos?-kérdezte.
Persze. Mike, kérlek, ezt ne mond el a szüleidnek jó?-könnyeztem.
Dehogy mondom!-mosolygott.
Köszönöm! Mindent! Te igaz barát vagy!-néztem rá könnyezve, majd szorosan megöleltem.

Mike tényleg fantasztikus barát. Hozott föl enni, adott törölközőt, megnevettetett,és felajánlotta, hogy elvisz egy ismerőséhez aki Angliába lakik, hogy megnézzük a csillagom.
Mit csinálsz?-kérdeztem az ágyán ülve.
Filmezünk.-válaszolta miközben ügyködött valamit a tévén.
Úú szuper!-tapsikoltam, majd Mike odaült mellém és együtt néztük a vígjátékot.

Reggel Mike ágyában(!!) ébredtem, ő pedig mellettem feküdt, a tévé pedig még mindig ment. Elaludtunk volna a film közbe? Jajjaj. Megpróbáltam felülni az ágyról, hogy megkeressem a telefonom. 6:55. Egy óra és indulunk. Odamentem a tévéhez és lekapcsoltam, majd hallottam, hogy Mike mocorog.
Szia!-szóltam.
Jó reggelt! Jól emlékszem, hogy elaludtunk a filmen?-kérdezte.
Igen.-válaszoltam.
És jól emlékszem, hogy mellettem aludtál?-nevetett fel.
Igen, de csak véletlen!Bocsi.-húztam el a szám.
Jobbat aludtam így, meg kéne ismételni.-nevetett.
Miiiike!!-dobtam rá a fotelről a párnát.
Jó máá'. Inkább öltözzé' asszony!-szólt vissza.

Te döntheted el..

Sziasztok!:)

Úgy döntöttem belevonom a TI ötleteiteket a történetembe. Így hát, ha van bármiféle ötletetek egy rész megvalósításához, azt küldjétek el nekem lent komiba, vagy facebookon üzenetben, vagy az e-mail címemre: ablogwriter3@gmail.com

Ez az ötlet csak úgy kipattant a fejemből, de bármit írni lehet. Lehet az egy egész történet (de kizárólag az én szereplőimmel), vagy egy párbeszéd, vagy egy hely ahová menjenek el, vagy, hogy esetleg más szemszögéből is írjam-e a történetet, egy szóval bármi amit ti szeretnétek.  Lehet egy szó, vagy akár 3 oldal is. Mindent elolvasok, és a legjobbakat beleírom a történetembe. :) Köszönöm:* Hamarosan új rész:)

6. fejezet

Ma, pontosan 6 hónapja, Január 2.-án vesztettem el őt. Emlékszem, hogy még terveztük, hogy együtt elmegyünk Spanyolországba a nyáron. Most már engem is elengedtek volna csak vele, senki mással. De már mindegy. Ehelyett itt ülök a szobám teraszán egyedül. Jó, nem mondom, hogy nem imádom Olaszországot, de..de nélküle nem. Minden nap egyre nehezebb. De tudom, hogy egyszer újra láthatom.

Szia Jen!-szólt halkan, már-már simogató hangon Nancy. Ezek szerint ott állt mögöttem, de mióta?
Szia.-szóltam rekedten.
Hoztam kávét.-nyújtotta át a bögrét.-Figyelj, menjünk el itthonról Tonyval?
Nem, nem, fölösleges.-mondtam.-majd én inkább elmegyek sétálni.
Biztos?-kérdezte, mire bólintottam.-És mit tervezel mára?
Igen.Nem tudom, akarok valamit, valamit amit föntről is lát, és emlékszik rá..tudod, az emlékére-mondtam.
Igen.Jenna..-kezdte.-valamit el kéne mondanom.
Mit?-kérdeztem meglepetten.
Tudod, a 2. évfordulótokra Adam készült neked valamivel, amit...amit nem sikerült odaadnia, és... csak én tudtam róla, mert engem kérdezett meg, hogy örülnél-e neki, így.. így most ez nálam van.-mondta.
Tesssééék??? Te tudtál róla és nem mondtad el??-mérgesedtem fel.
Jen, végighallgatsz??-kérdezte még mindig nyugodt hangon.
Igen.-válaszoltam még mindig dühösen.
Szóval, újra kellett csináltatni az egészet, ami elég macerás volt, mert ugye.. a beleset közben..az iratok.. megsemmisültek.. szóval rengeteget kellett telefonálnom, sőt el kellett mennem újracsináltatni, és a múlthéten küldték ki a levelet.-mondta.
Milyen levelet??-kezdtem könnyezni.
Ezt.-vette ki az újságok közül, amiket a kezében hordott.Sietve kibontottam és akkor láttam meg. Vett nekem egy csillagot. Egy csillagot a rohadt életbee!!! Azonnal elkezdtem zokogni.
Írt még mellé valamit, de nem tudom,hogy mit mert..a balesetben..szóval.. igen. Jenna ne sírj!!-kezdett el ő is sírni és átölelt.
Meg kell néznem közelebbről!!-szóltam pár perc elteltével.
Mit?-törölgette a szemét.
A csillagot. Hol lehet közelről megnézni, vagy is ilyen csillagászati távcsővel?-kérdeztem.
Nem tudom, talán a városban meg kéne kérdezni.-mondta.
Jó, kisírom magam és bemegyek.-helyeseltem, majd Nancy kiment a szobából.Szóval,vett nekem egy csillagot. Nem is tudom mit szóljak. Ez.. túl sok, ismét. Miért neki kellett elmennie?? Annyira igaz, hogy mindig azok mennek el akik a legértékesebbek voltak az életben, akik meg semmire se valók, ők itt maradnak 90 éves korukig. Imádom. 
Jött egy sms-em Miketól, ő nem tudja, hogy ma nem kívánok kimozdulni, max csak a csillag miatt.

 Gyorsan vissza is írtam neki,majd elindultam a városba gyalog. Már egészen kezdek hozzászokni ehhez  a napi be gyalogláshoz. 

A városba érve természetesen a faliújsághoz mentem hátha van kirakva olyan, hogy csillaglesés. De hát én is tudtam, hogy nem lesz, meg egyébként sem tudok olaszul, de hátha. Aztán néhány embert megkérdeztem, hogy tudnak-e nekem segíteni. Hát hogy is mondjam, fele nem értette mit akarok, mert hogy én csak angolul, vagy mutogatva tudok velük beszélni, másik fele pedig elhajtott mielőtt kérdeztem volna tőlük valamit, kedvesek. Hihi. Aztán úgy döntöttem feladom, és leültem a szokásos kis szökőkutamra az én szokásos kis szerelmespárjaimmal. Majd pillanatokon belül ott termett fölöttem valaki.

Szia!-szólt egy öreg néni, olyan 70 év körül lehetett.
Jó napot, miben segíthetek?-kérdeztem.
Valaki mondta, hogy keresel távcsövet amivel csillagot lehet nézni.-mondta vékonyka hangján.
Igen-igen, tudna segíteni??-csillant föl a szemem mai nap először.
Azt hiszem igen, van a padlásomon egy régi távcső ami még a férjemé volt, aki csillagászként dolgozott,szóval igen, tudnék.-mosolygott.
Tényleg? Jézusom, köszönöm! És még ma megoldható lenne?-álltam föl.
Azt hiszem, csak össze kéne szerelni és kitisztítani, már elég régóta meg van.-töprengett.
Szuper, megpróbálom összerakni.-mosolyogtam.
Rendben.-nevetett fel aranyosan.-Megadom a címem, és bármikor jöhetsz, otthon leszek, agy a tó partján.-mondta.Milyen tó?
Jó rendben, akkor fél nyolc körül jó lenne?-kérdeztem.
Fél nyolc.-mosolygott, majd elköszönt és lassan elballagott. Kis termetű,őszes hajú néni, de nagyon aranyosnak látszik, talán egyedül él. Egyébként..honnan tud angolul?

Hál' isten az idő hamar eltelt, szóval rohantam megkeresni Miss...jézusom a nevét se tudom-hoz. Tipikus olasz pici ház volt, az ablakban virágok, macskák a fonott kosárban, lépcsős, teraszos elrendezésű. Csöngettem, majd lassú léptekkel elindult a néni felém.

Szia! Látom ide találtál.-mosolygott majd beengedett a házba. A ház belseje is hű maradt az olaszos mintának: nagy konyha, kis nappali, tágas étkező.
Szép ház!-jegyeztem meg.
Köszönöm. Megboldogult férjemmel rendeztük be.-mosolygott, de láttam a szemében a hiányt, azt a hiányt. Tehát meghalt a férje.
Egyébként be sem mutatkoztam. Jenna Morgan vagyok.-nyújtottam a kezem.
Miss. Johnson.-nyújtotta ő is.-de szólíts Elizabethnek.
Értem.-mondtam.
Gyere menjünk fel a padlásra.-indult el az egyik irányba egy lépcső felé. Őőő, nálunk otthon a padlás nem így néz ki ahogy itt. Ugyanis ez a padlás tele volt ablakkal és minden cucc szépen el volt rendezve,a hatalmas ablak mellett pedig ott állt a távcső.
Össze szereltem volna, biztos sok időbe telhetett.-mérgelődtem, mert hát megengedi nekem, hogy a távcsőével megnézzek egy csillagot és még össze se szerelem.
Ugyan, egy nap legalább kétszer szétszerelem, majd vissza.-nevetett fel.
Igazán?-lepődtem meg.
Ez az egyetlen ami emlékékeztet a férjemre.-mosolygott a távolba világoskék szemeivel.
Értem. Igazán sajnálom.-simogattam meg a karját.
Igen..-nézett le a padlóra.-Gondolom neked sem lehet egyszerű.-nézett vissza rám.
Tessék?-kérdeztem.
Drágám, tudom mit élsz át. Látom a szemedben, én magam is ezt élem.-húzta el a száját.
Miért, mit élek át??-lettem kicsit idegesebb.
Elvesztettél valakit akit nagyon szerettél...-mondta halkan.
És ezt maga honnan veszi??-dühödtem be.
Rosszul sejtem?-szívta be a levegőt a száján gyorsan.
Nagyon is. Egyébként is, semmi köze az életemhez!!-csattantam fel "mi köze van hozzá" alapon.
Akkor ne haragudj!én azt hittem..-kezdte.
Na, jó. Köszönöm, hogy segíteni akart, nagyon aranyos magától, de fogalma sincs, hogy mit élek át és, hogy hogyan. Viszlát.-rohantam le a lépcsőn majd indultam el haza, persze, hogy az eső is elkezdett esni, miért ne. 

Igen lehet, hogy túlreagáltam. Igen, lehet, hogy jót akart. Igen, tudom, hogy egy idős nővel veszekedtem. És igen, tudom, hogy nem volt helyes. De amikor erről a témáról van szó, egyszerűen... mindig ideges, és dühös leszek. És egyébként is, hogy jön ahhoz, hogy elmondja nekem, hogy ő tudja mi a bajom. Francokat tudja. Senki se tudja.

5. fejezet

Másnap Mike és én elmentünk sétálni, aztán azutáni nap is, majd azutáni nap után is.. 

Egy hét múlva:
Naaaaa, ma is találkoztoook?-kérdezte Nancy tv vacsi közben. 
Nancy, ő csak egy barát, és az is marad.-ecseteltem neki a helyzetet. Nem tudom hányszor kell még elmondani neki, hogy nem akarok kapcsolatot. 
Tudom, de reménykedni még lehet.-kacsintott miközben a tányérját turkálta. Igen, ma én főztem...hihi. Nem is vacsiztam még.
Hát perszee.-nevettem el magam, de aztán csöngettek.-Óó, ez biztosan Mike lesz, akkor én megyek is,sziasztok.-mondtam majd pattantam föl az asztaltól és kimentem az udvarra.
Szia Mike!-öleltem meg.
Szia Jenna!-viszonozta.
Na hova megyünk ma?-kérdeztem kíváncsian, ugyanis eddig mindennap ő mondta meg, hogy hova menjünk és remek programok voltak.
Hozzánk.-mondta.
Hozzátok??-lepődtem meg.
Igen, a szüleim meg akarnak ismerni...ne haragudj.-nézett rám bocsánatkérő pillantással. 
Viccelsz? Alig várom, hogy megismerjem őket.-válaszoltam őszintén. Igen, végül is Mike nagyon jó fej, és kíváncsi vagyok milyenek a szülei. Úgy sem fogom őket sokszor látni, hiszen amerikaiak.
Tényleg?-lepődött meg.
Persze, biztos aranyosak. És hol találkozunk velük?-kérdeztem kíváncsian.
Hát erre a hétre kibéreltek egy lakást, és hát ott.-mondta.
Ááá értem.-mondtam. 

A ház nem messze volt tőlünk. Kis otthonos lakásnak tűnt, tipikus családi háznak. Láttam, hogy valaki néz minket az ablakból, biztos Mike anyukája lehet. Hú, mióta állhatott itt? Amikor beléptem rögtön ő fogadott. 
Jó napot Mrs. Jules!-üdvözöltem.
Ó, igazából már Mrs. Jones. Örülök, hogy megismertelek Jenna! Rengeteget hallottam rólad!-mosolygott az anyuka szeretettel. Most akkor Mrs. Jones?! Nem értem. Mike vezetékneve Jules.Na mindegy, a lényeg, hogy Mrs. Jones egy tipikus anyuka volt. Olyan negyven év körül lehetett, nevetőráncai néhol elő-elő bukkantak. Hasonlított Mikera a testtartásuk, az alkatuk, de legfőképp a szemük. Azok az aranyos gesztenyebarna szemek. Már látom honnan örökölte Mike.
Mrs. Jones? Ne haragudjon ezt Mike nem mondta!-öklöztem bele Mike vállába.
Bocsii.-nézett rám máááár megint azzal a bocsánatkérő nézéssel. 
Üdvözlöm Mr. Jones!-nyújtottam a kezem az apukának, mikor megláttam, hogy ő is odajött hozzánk.
Szia Jenna! Sokat hallottunk felőled. Igaz, hogy tanár szeretnél lenni? Én magam is az vagyok.-mosolygott. Húú, Mike tényleg sok mindent elmondott a szüleinek rólam. Fura.
Igen, így van. És maga hol tanít?-kérdeztem, de közben Mrs. Jones a konyhába hívta Mikeot.
Az egyik denveri gimnáziumban vagyok történelem, és földrajz oktató.-mondta hivatalosan. Hűű. Aztán megszólalt a telefonja és elnézésemet kérte, majd fölvette.
Sziaa, te vagy Mike felesége? De jó. hogy van felesége. Engem miiért nem hívott meg az esküvőre?-kérdezte alattam egy hang, és annyira megijedtem, mert nem láttam, hogy hátraugrottam. Akkor vettem észre, hogy Toby az, Mike öt éves kisöccse. Kisebb mint gondoltam, de nagyon aranyos.
Szia, biztosan te lehetsz Mike testvére. Nem, Mike nem a férjem.-nevettem halkan, bár inkább csak kuncogás volt.
Nem is azt mondtam! Én azt mondtam, hogy te vagy Mike felesége te butus, az nem ugyanaz!-nézett rám kerek szemeivel. Nem hiszem eeel, hogy neki is ilyen szemei vannak.
Jajj, bocsánat, milyen igazad van. Nem, Mike felesége sem vagyok, csak egy barát.-mosolyogtam rá.
Nem csak egy barát vagy!-állapította meg.
Tessék??-néztem le rá értetlenül.
Mike nem szokott hazahozni lánybarátokat bemutatni anyuéknak. De Mike senkit se szokott hazahozni.-nehezen vettem ki a szavait, de végül is megértettem.
Nem szokott?-kérdeztem.
Az előbb mondtam, hogy nem. Butus. Figyelj jobban.-mondta.
Elnézést uram.-mosolyogtam rá.
Na gyere, vacsora.-mondta majd megfogta a kezem és odavezetett az asztalhoz. Istenem de aranyos. Mike és Mr. Jones még nem volt ott, úgyhogy Mrs. Jonessal beszélgettem.
Az az igazság Jenna, hogy tudod, Mikenak rég voltak ilyen jó barátai mint te.-mondta. Na ezen meglepődtem. Ennek a Mikenak? Mike Julesnak??
Igazán? És Joshék?-kérdeztem, mert hát most is épp egy csapat haverjával nyaral Olaszországban!
Háát, Joshékban nem bízik annyira, mint benned, tudod, ők csak haverok.-mosolygott, majd elkezdett teríteni, én pedig segítettem neki.

A vacsora jó telt,jobb, hogy nem ettem az otthoni főztömből. Nem igazán mondtam nekik újat, mert hát ezek szerint Mike már mindent elmondott rólam, amit ismét furának tartok. Kellemes társaság volt, aranyos az egész családja, jól éreztem magam velük, és úgy láttam Mike is.
És te tényleg angol vagy? Anglia tényleg olyan pici? Akkor te most, hogy tudsz beszélni angolul, ha nem amerikai vagy? Miért nem amerikába laksz?-zúdította rám a kérdéseket Toby,mikor Mrs. Jones meg én elmosogattunk. Érdekes, hogy ilyenkor a férfiak mindig felszívódnak, hmm most is.
Aiden! Hagyd békén Jennát!-szólt rá Tobyra(?!) Mrs. Jones.
Aiden??-néztem az anyára értetlenül.
Tessék??-szólt az aprócska alattam.
Te nem Toby vagy?-kérdeztem tőle.
De, én vagyok Toby.-mondta.
Mike Tobyként említette Aident? De aranyos.-mosolygott Mrs. Jones. Nem, nem aranyos. Én erről a családról semmit nem tudok, amit meg tudok, azt is rosszul!
Amm, igen.-ráncoltam a szemöldököm.
Ó valójában Aiden, de Mike Toby nevet akarta neki addni, így második neve Toby lett, de így csak Mike hívhatja, senki másnak nem engedi meg, nekünk se.-gondolkodott Mrs. Jones. Hát jó. Értem, vagy is nem..

Köszönöm, hogy velünk vacsoráztál, ha esetleg arra gondolsz, hogy eljössz Amerikába, mi szívesen várunk.-mosolygott Mrs. Jones, mikor épp indulni készültem. 
Mindenképp, köszönöm.-viszonoztam a mosolyt.
Anyuu, anyuu! Jenna is jöjjön velünk szombaton kirándulni!-húzogatta Toby..vagy is Aiden, anyja szoknyáját.
Ez remek ötlet, Jenna nem szeretnél velünk jönni Rómába?-kérdezte az anyuka, Mike meg meglepődve bámult. Róóómaaaa!!
Jaj, én nem akarom elrontani a családi nyaralást!-szóltam.
Dehogy rontod!! Gyere el velünk!-erősködött. Mikera néztem, aki mosolyogva bólintott, majd Aidenre és Mr.Jones-ra. Mindketten bólogattak.
Hát rendben, köszönöm a meghívást! Akkor szombaton találkozunk. Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt. Viszont látásra, szia Aiden.-búcsúztam el tőlük, kivéve Miketól, ő kikísért. A kapuig nem szóltam semmit, majd gonosz mosollyal felé fordultam.
Egy: Mikor akartad említeni, hogy apukád nem is az igazi apukád?Mert, hogy Mrs. Jones ezt mondta. Kettő: Aiden?Toby??-néztem rá mérgesen.
Nem tartottam fontosnak.-intézte el ennyivel a dolgot.-Igen, ő pedig Aiden, de Tobynak is hívják, vagy is csak én.
És ezeket előtte miért nem mondtad?-kérdeztem.
Nem tartottam fontosnak.-ismételte.
Igeen, perezse. Ez nem indok Mike! Mi van az igazi apukáddal?-kérdeztem.
Semmi.-legyintett.
Vagy is?-sürgettem.
Figyi, nem akarok erről beszélni. A lényeg, hogy nem tartjuk a kapcsolatot egy ideje.-hadarta le.
Értem.-szóltam.-De én megyek, a családod nagyon aranyos, köszönöm a meghívást.
Ne kísérjelek el?-kérdezte.
Nem kell köszi, hazatalálok.Szia.-köszöntem el tőle majd elindultam.Hazafelé út úgy gondoltam, hogy elmegyek a város felé, nem nagy kitérő innen Mike hazáéktól, szóval sétáltam egy kicsit. Elmentem olyan helyekre, amelyeken még sosem voltam. Például a központ szökőkútjánál. Leültem és néztem a csillagokat. Ismét. Ismét felkelt bennem a hiány, valakinek a hiánya. Aki most nem lehet itt, pedig itt kéne lennie. Néztem a körülöttem ülő boldog párokat, akik nevetve egymás karjába dőltek. Régen ez velem is így volt. Boldog voltam. De most úgy érzem, a körülöttem ülők azok, én pedig, bármennyire is próbálok az lenni, nem megy. Nem megy, mert hiányzik. Olyan hamar ment el. A körülöttem ülőknek szinte fel sem tűntem, engem pedig idegesített a látványuk, szóval inkább fölálltam, és elindultam valamerre. Még én sem tudtam merre, csak el, el onnan. Sétáltam pár utcán keresztül, amikor megláttam egy utcazenészt a gitárjával. Valami olasz dalt énekelt nagyon jól, szóval dobtam neki pár aprót, majd elmentem. Tettem pár lépést, majd még a hátam mögül hallottam,hogy új dalt kezdett. Olyant, amit már én is értettem, sajnos. Sosem hallottam még ezt a dalt, és azt sem gondoltam volna, hogy egy olasz utcazenésztől fogom, ráadásul az angol nyelvet sem beszéli túl jól, de kiértettem a dal mondani valóját. Csak álltam ott és néztem. Szinte nekem énekelte a dalt, tudta, hogy mi bajom van. Csak rám kellett nézni. Vajon miattam kezdte el ezt a dalt? Végighallgattam, majd amint vége lett a számnak, én is zokogásban törtem ki, és elkezdtem futni, el, jó messzire...