9.fejezet

-Na menjünk!-vettem fel a táskát a vállamra, és nyitottam ki az ajtót. Olyan fél négy körül lehetett, ragaszkodtam hozzá, hogy délután induljunk mert dög meleg van és ilyen időben senkinek sincs kedve túrázni, szóval talán mostanra már kicsit lehűlt a levegő.
-Na merre?-nézett föl a hegyre (igen, nekem hegy) Mike.
-Hát mivel szerinted nem olyan magas, ezért szerintem menjünk körbe, úgy viszont elég hosszú.-gondolkodtam el.
-Jó, rendben!-mondta majd elindultunk. Sétáltunk pár percet fölfelé és egy olyan terepre értünk ahol már házak sem voltak, majd elindultunk balra.
-Azért ez érdekes nem?-mosolyogtam magam elé.
-Mármint mi?-nézett rám.
-Hát ez, hogy alig pár hete ismerlek és még is az egyik legfontosabb ember vagy most nekem.-mondtam.
-A legfontosabb??-mosolygott rám.
-Mondom az egyik, és csak barátként!!-szögeztem le.
-Nyugi, tudom, és nekem is kell egy barát.-nevetett.
-Hát, itt vagyok.-mondtam.
-Nem rád gondoltam.-mondta komolyan.
-Ja akkor bocs.-mérgesedtem fel.-Akkor én megyek is.
-De hiszékeny vagy!-nevetett fel.
-Te most szivattál? Mert ez nagyon nem poén.-mondtam komolyan.
-Persze, hogy szivattalak, te is tudod, hogy a barátom vagy Jenny.-kócolta össze a hajam majd jobb kezével átkarolt.
-Tudod mit gondolok rólad?-néztem magam elé.
-Azt hogy jó fej vagyok??-nevetett.
-Azt, hogy egy öntelt barom vagy!!-kontráztam.
-Te meg egy hisztis liba!-vágott vissza.
-Nem kértem, hogy jellemezz!!-szóltam rá.
-Na már megint hisztizik.-mondta, mire én beleöklöztem a vállába.
-Jó igazából egy kicsit jó fej vagy, de tényleg csak kicsit.-mondtam.
-Ennyire??-mutatott két kezével kb. 50 centit.
-Nem.
-Ennyire??-mutatott kb. fél literes üveg méretet, mire megráztam a fejem.
-Ennyire?-mutatta a hüvelykujja és mutatóujja közötti távolságot.
-A.a.-mondtam.
-Ennyire?-mutatott borsónyi méretet.
-Pontosan.-nevettem fel.
-Óó, hát több mint a semmi.-nevetett ő is.
-Aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli.-bólogattam.
-A mi bölcs Jennánk megszólalt.-mosolygott maga elé.
-A tiétek?
-Igen, tudod, nem elég egy belőlem, öntelt barom vagyok.-mondta, majd felnevettem. Utána úgy tíz percig szótlanul sétáltunk, majd újra megszólaltam.
-Hallod hol vagyunk?-néztem körül, mert onnan már a város sem látszódott csak a hatalmas erdőség tele patakokkal.
-Hát, valahol Olaszországban, San Marcheritában.-mondta.
-Barom! Vagy is még nem jártam erre.-feleltem.
-Nem meglepő, tekintve, ha én nem rángatlak el valahová akkor nem mozdulsz ki.-rázta a fejét.
-Mekkora szemét vaaagy! Mindjárt itt hagylak!-Ez azért fáj, de igaz.
-Főleg úgy, hogy azt se tudod hol vagyunk.-folytatta a szemétkedést.
-Sértegetsz?-kérdeztem.
-Igen.
-Jó.-bólintottam.
-Szerintem is.
-Nem, nem így jó, úgy jó, hogy ezt még visszakapod, de nem most mert csak te tudod hol vagyunk.-mondtam.
-Ami azt illeti én sem tudom.-mondta nyugodtan.
-Na ne viccelj velem! Ne szivass meg megint!!-szóltam rá.
-Nem szivatlak, nem jártam még erre, vagy ha jártam is, nem emlékszem.-válaszolta.
-Úristen, úristen, úristen.-fogtam a fejem.
-Nyugimááár.-mosolygott.
-Hogy nyugodjak le mikor nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és itt se egy ház, se egy..se egy..se egy, mik szoktak a hegyen lenni amiből tudnánk hol vagyunk?-kérdeztem idegesen.
-Semmi.
-Kiráály, és még térerő sincs.-ütögettem a telóm.
-Megnyugszol? Vagy kábé meddig tervezel még hisztizni?-nézett rám.
-Nem igaz, hogy te nem vagy ideges.-kapkodtam a fejem.
-Nem vagyok, mert én nem szoktam rágörcsölni a fölösleges dolgokra mint te.-mondta.
-Talán igazad van, de akkor is eltévedtünk!!-fújtam ki a levegőt és tettem csípőre  kezem.
-Nem baj, majd visszatalálunk!! Sodródj az árral Jennaa!!-nevetett.
-Sodródok, sodródok. Akkor ha már itt vagyunk nézzünk körül.-mondtam.
-Na végre Jennyyy!-csapott rá a kezemre.
-Ne hívj Jennynek!-szóltam rá, mert tudja, hogy utálom, ha így hívnak.
-Miért ne?
-Mert ilyenkor öt évesnek érzem magam.-válaszoltam.
-Jól érzed, mert ilyenkor öt évesen is viselkedsz.-nevetett.
-Nagyon vicces.-néztem magam elé.
-Oké főnök, befejeztem.-szólt.
-Na ez már tetszik, fejlődsz te!!-néztem rá, de a szeme másfelé kalandozott.
-Az mi?-kérdeztem mikor már én is néztem a távolba.
-Nem látod?-lepődött meg.
-Nem nagyon.-hunyorítottam a szemem hátha jobban látok, de hiába.
-Egy vízesés, gyere menjünk oda!-indult előre, aztán már én is láttam.
-Ebből lehet inni?-kérdeztem mikor már mellette álltunk.

-Persze, add az üveged.-kérte el, majd előhalásztam a táskámból és odaadtam neki. Ekkor ő belibbent a vízesés köveire, megtöltötte az üvegem, majd a következő esemény amit láttam, hogy az üvegem repül, ő megcsúszik és leesik a vízesés aljára ami kábé két méter volt. Mike nem mozdult, a patak pedig folyt tovább.
-Mike, Mike, Mike!!!!!-ordítottam kétségbeesetten, majd megpróbáltam utána menni. Elértem a kezét, de nem tudtam felhúzni, rázuhantam volna.
-Valaki segítseeeen!!!!-ordítottam pedig tudtam, hogy nem kapok választ. Beledobtam a táskám a vízbe, ami elég nehéz volt így nem sodorta le a víz. Ráléptem, ezáltal közelebb kerültem Mikehoz, és már elértem mindkét kezét. Sokszor egymás után nagyot rántottam rajta, majd fogalmam sincs, hogy, de sikerült felhúznom. A táskámat lelöktem, de őt ki tudtam húzni. Még mindig nem mozdult, feje véres volt, mert nekicsapódott az egyik kőnek, és a lábán is volt több sérülés.
-Mike, Mike,Mike!!!!-ordítottam újra, miközben meghallgattam, hogy van-e szívverése, hál' istennek volt. A legokosabb döntés amit tehettem, hogy felhívom a mentőt, de persze térerő sem volt, így rohantam, rohantam, rohantam, míg nem egy tisztásra értem. Messze voltam Miketól, nagyon messze, de nem tudtam mást tenni. Itt már volt térerő így azonnal hívtam őket. Nem tudok olaszul, de az olaszok többsége tud angolul így a mentősök azonnal fölvették és mondták, hogy küldenek egy kocsit minél gyorsabban. Visszarohantam Mikehoz, akit ugyanott találtam, nem mozdult, még mindig nem. Zokogtam, és megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Mivel ez egy hatalmas erdőség, egy számomra hatalmas hegyen. rengeteg időbe telt mire feltudott jönni a mentőautó. "Szerencsémre" csak ez volt az egyetlen vízesés az egész hegyen, így tudták hova kell jönni. Pörögtek az események, Mikeot rátették egy hordágyra, adtak rá lélegeztető maszkot, majd berakták az autóba. Én csak magam elé meredtem, és fel sem fogtam mindezt. Odajött egy mentős és próbált nyugtatni, majd megkért, hogy szálljak be én is a mentőautóba. És így indultunk a kórház felé...