Bevezetés

Csörög a telefonom. Csörög a telefonom. Nem lehet, hogy már itt van!!! Neeem nem, még nem készültem el! Ugye nem ő hív. De..de ő hív, Adam. 
Sziaaaa már itt vagy?-tértem egyből a lényegre. 
-Nem, nem dehogy, el kell még intéznem valamit szóval egy kicsit kések, csak ezért hívtalak.-mondta. 
-Ohh hál' isten, halálra ijesztettél,már azt hittem idő előtt meglátod az ajándékod.-mondtam mosolyogva.  
Alig várom, hogy lássam, és azt is, hogy te mit fogsz szólni a te ajándékodhoz.-mondja vonal másik végén Adam.  
Ugye most nem olyan nagy dolog lesz mint múlt évben?-kérdezem, és azt hiszem jogosan, ugyanis Adammel ma vagyunk 2 évesek, és egy évvel ezelőtt beállított két repülőjeggyel mondván, hogy "na akkor most elutazunk a hétvégére". És, hogy hova?? Párizsba, a szerelem városába.Igen, én meg ott álltam egy bögrével a kezemben ami minket ábrázol(mert, hogy ez volt ahz én ajándékom..). Kicsit gáz volt..kicsit. Szóval 16 évesen elmentem Párizsba Adammel és a szüleivel (anyuék nem engedtek volna el minket kettőnket szóval..). Hihetetlen élmény volt számomra és azon a héten csak még jobban beleszerettem Adambe, és ma pontosan 2 éve, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ez nem múlik el. Mondják, hogy a szerelem elmúlik egy idő után. Lehet másnál ez így van, de én ezt a fiút napról napra jobban szeretem. Minden találkozásnál beleszeretek, ilyen ez a fiú, és az én fiúm, már két éve.
Nem szereted a nagy ajándékokat? Nekem ez új.-nevetett Adam.
Nem arról van szó, hogy nem szeretem csak mondjuk szólhatnál ilyenekről előre, mert tavaly is legszívesebben elástam volna azt a bögrét amit neked adtam.-mondtam.

Mi bajod a bögrével?Nekem tetszik, és minden nap abból iszom a kávém.-szólt felháborodottan.

Azért vessük már össze a kettőt. Párizs, bögre. Mind ketten tudjuk, hogy melyik a jobb ajándék.-mondtam.
Igen, a bögre.-mondta, és éreztem ahogy közben mosolyog.
Na jó, veled nem lehet normálisan beszélni!!-nevettem el magam.
Veled nem lehet, mert nem érted meg, hogy az a bögre nekem mit jelent!-szólt vissza.
Hát.. tényleg nem, de leteszem, had álmodozz csak a bögréről amíg én készülődök sziaaa.-szóltam mosolyogva.
Hamarosan ott leszek.-mondta Adam.
Rendben.Szeretlek.-mondtam.
Én is szeretlek. Ja és, nem ez nem lesz olyan nagy ajándék mint a tavalyi, sokkal nagyobb!-nevetett a vonal másik végén és lecsapta a telefont, nehogy vissza tudjak szólni. Hihetetlen ez az ember. Egyszer kikészít, máskor a fellegekbe repít. És én így szeretem.

Bár az kicsit aggaszt, hogy vajon elég jó lesz-e az ajándékom. Főztem 3 fogásos ebédet -ami nálam nagy szó, ugyanis utálok főzni-, és csináltam egy videót a képeinkből amit majd le fogok neki vetíteni. Túl kevés? A francba,megint be fogok égni, pedig meg fogattam, hogy soha többet!

Fél óra múlva mindennel végeztem. Megterítettem, kidíszítettem a szobát, beállítottam a laptopot, hogy majd ha bejön egyből le tudjam játszani a videót, és felvettem a fekete csipkés ruhámat, ami fölül kicsit kivágott, de egyébként nagyon elegáns. Először nem akartam megvenni, mert sosem hordok feketét, de nagyon tetszett és nem tudtam ott hagyni. Hála a családnak, hogy erre a napra-merthogy tudták, hogy fontos nekem-, elmentek a mamához, hogy kettesbe tudjam tölteni az estét Adammel.

Már itt kéne lennie, nem szokott késni-gondoltam magamban-biztos nincs semmi baj, kocsival jön,de nem lakik olyan messze. Biztos nincs semmi baj, csak egy kicsit késik, előfordul.
Aztán végre megszólalt a telefon. futottam be a szobámba mert ott hagytam, de a kijelzőn nem állt az, hogy Adam. Akkor ki keres? Mindenki tudja, hogy most nem alkmalmas, hogy cseverésszünk. De azért fölveszem.

Helló.-szóltam a telefonba.
Üdvözlöm, maga Adam Marcell barátnője, Jenna Morgen?-kérdezte egy nő.
Igen, én vagyok, miért? Történt valami?-és akkor már sejtettem, de nem akartam elhinni.
Hölgyem, sajnálatos módon kell közölnünk önnel, hogy a barátja autóbalesetben életét vesztette.-mondta a nő.
Ez valami rossz vicc? Mert nem vagyok vicces kedvemben! Egyébként is nem rég beszéltem vele, és teljesen jól volt!!!!-mérgesedtem fel.
Hölgyem, nagyon sajnáljuk, de ez történt. A család többi tagja is megérkezett, de ők úgy látták jól, ha önnek is szólunk.-szólt nyugodt hangon a nő. De jó, hogy valaki tud tök nyugodt is lenni, de jó neki!!
Neem nem, ez biztos nem igaz, beszélni akarok Mrs. Macellel.-utasítottam.
Rendben, egy pillanat hölgyem.-szólt a nő és odaadta a telefont Mrs. Marcellnek.
Óó Jenna.-zokogott a telefonba. És ekkor törtem 1000 darabra, ekkor tudatosult bennem, hogy meghalt, ekkor tudatosult bennem, hogy már nem lesz velem, ekkor tudatosult bennem, hogy milyen érzés a fájdalom, és ekkor tudatosult bennem, hogy milyen érzés elveszteni azt, aki a világot jelentette számomra. 
NEEEEEEEEEEE.-ordítottam a telefonba és zokogásban törtem ki. Nem lehet, ő.. ő nem mehetett el.Még 5 percig csak sírtunk a telefonba mikor valaki szólt Mrs. Macellnek.
D-r-á-áá-gám, m-m-ost, l-e, kell...le k-ell t-e-nn-e-m.-sírt Mrs. Marcell.
Nem nem nem nem! Oda..oda megyek! Hol van? Hol van???-zokogtam a telefonba.
Miután Mrs. Marcell elmondta a címet, azonnal autóba ültem és odamentem.

A helyszínre érve láttam Adam kocsiját romokban. Azt a kocsit amivel átutaztuk egész Angliát, azt a kocsit amit mindig ha az ablakból megláttam fülig ért a szám. És most megint látom... darabjaiban. És még mit látok? Rendőröket, mentősöket.. és látok egy családot, egy anyát aki a férjének dőlve a zokog, és a férj is, amilyen erős jellem, ennek ellenére ő sem tudja magában tartani az érzelmeit és sír Mrs. Marcellel együtt. Valamint látok két tizenéves lányt, Adam testvéreit Lucyt és Saraht akik egymást átölelve sírnak. Látod ezt Adam??! Ezért kellett elmenned?? Itt hagytad őket..és engem szenvedni??

Zokogva rohantam a családhoz és átöleltem a párt, majd a két lány is csatlakozott és így sírtunk perceken keresztül amikor végre meg tudtam szólalni: Hol van?
Mr. Marcel nem tudott megszólalni így csak kezével rámutatott hol van Adam...Adam holtteste. Le volt takarva, de meg akartam nézni így odafutottam, de az egyik mentős megragadta a kezem. Hölgyem, ne haragudjon de nem nézheti meg!-mondta.
Miért?? Csak meg kell néznie valakinek, hogy azonosítsa!-förmedtem rá.
Higgye el, hogy, ha megnézné se tudná azonosítani,ugyanis a test...-mondta, de félbe hagyta a mondatát.
Mi van? Mi van a testtel?-kérdeztem sürgetően és dühösen.
Hölgyem..tudja, a test az ütközés.. közben..nem maradt egyben.-mondta halkan és közben rám se nézett.
Nem maradt egyben? Ez még is mit jelentsen??-kérdeztem, de aztán leesett..-De..de akkor maguk, hogy tudják azonosítani?-kérdeztem.
A jogosítvány és a személyigazolvány megegyezik a személlyel.-válaszolta én pedig ismét összetörtem és fagyott arccal álltam. Nem zokogtam, még csak nem is könnyeztem, csak bámultam magam elé mínusz 7 fokban és rá gondoltam, a közös emlékeinkre. Azokra a közös emlékekre amikor elmentünk az első randinkra, vagy amikor elvitt lovagolni és majdnem leestem a lóról, de ő ott volt és megtartott.  Vagy amikor korcsolyázni vitt a második randinkon és akkor csókolt meg először. Annyit nevettünk és annyit estünk, olyan jó volt. Aztán amikor megkapta a jogsiját és kitalálta, hogy akkor most velem átutazza Angliát.Hihetetlen volt.És mindez elmúlt..örökre..