5. fejezet

Másnap Mike és én elmentünk sétálni, aztán azutáni nap is, majd azutáni nap után is.. 

Egy hét múlva:
Naaaaa, ma is találkoztoook?-kérdezte Nancy tv vacsi közben. 
Nancy, ő csak egy barát, és az is marad.-ecseteltem neki a helyzetet. Nem tudom hányszor kell még elmondani neki, hogy nem akarok kapcsolatot. 
Tudom, de reménykedni még lehet.-kacsintott miközben a tányérját turkálta. Igen, ma én főztem...hihi. Nem is vacsiztam még.
Hát perszee.-nevettem el magam, de aztán csöngettek.-Óó, ez biztosan Mike lesz, akkor én megyek is,sziasztok.-mondtam majd pattantam föl az asztaltól és kimentem az udvarra.
Szia Mike!-öleltem meg.
Szia Jenna!-viszonozta.
Na hova megyünk ma?-kérdeztem kíváncsian, ugyanis eddig mindennap ő mondta meg, hogy hova menjünk és remek programok voltak.
Hozzánk.-mondta.
Hozzátok??-lepődtem meg.
Igen, a szüleim meg akarnak ismerni...ne haragudj.-nézett rám bocsánatkérő pillantással. 
Viccelsz? Alig várom, hogy megismerjem őket.-válaszoltam őszintén. Igen, végül is Mike nagyon jó fej, és kíváncsi vagyok milyenek a szülei. Úgy sem fogom őket sokszor látni, hiszen amerikaiak.
Tényleg?-lepődött meg.
Persze, biztos aranyosak. És hol találkozunk velük?-kérdeztem kíváncsian.
Hát erre a hétre kibéreltek egy lakást, és hát ott.-mondta.
Ááá értem.-mondtam. 

A ház nem messze volt tőlünk. Kis otthonos lakásnak tűnt, tipikus családi háznak. Láttam, hogy valaki néz minket az ablakból, biztos Mike anyukája lehet. Hú, mióta állhatott itt? Amikor beléptem rögtön ő fogadott. 
Jó napot Mrs. Jules!-üdvözöltem.
Ó, igazából már Mrs. Jones. Örülök, hogy megismertelek Jenna! Rengeteget hallottam rólad!-mosolygott az anyuka szeretettel. Most akkor Mrs. Jones?! Nem értem. Mike vezetékneve Jules.Na mindegy, a lényeg, hogy Mrs. Jones egy tipikus anyuka volt. Olyan negyven év körül lehetett, nevetőráncai néhol elő-elő bukkantak. Hasonlított Mikera a testtartásuk, az alkatuk, de legfőképp a szemük. Azok az aranyos gesztenyebarna szemek. Már látom honnan örökölte Mike.
Mrs. Jones? Ne haragudjon ezt Mike nem mondta!-öklöztem bele Mike vállába.
Bocsii.-nézett rám máááár megint azzal a bocsánatkérő nézéssel. 
Üdvözlöm Mr. Jones!-nyújtottam a kezem az apukának, mikor megláttam, hogy ő is odajött hozzánk.
Szia Jenna! Sokat hallottunk felőled. Igaz, hogy tanár szeretnél lenni? Én magam is az vagyok.-mosolygott. Húú, Mike tényleg sok mindent elmondott a szüleinek rólam. Fura.
Igen, így van. És maga hol tanít?-kérdeztem, de közben Mrs. Jones a konyhába hívta Mikeot.
Az egyik denveri gimnáziumban vagyok történelem, és földrajz oktató.-mondta hivatalosan. Hűű. Aztán megszólalt a telefonja és elnézésemet kérte, majd fölvette.
Sziaa, te vagy Mike felesége? De jó. hogy van felesége. Engem miiért nem hívott meg az esküvőre?-kérdezte alattam egy hang, és annyira megijedtem, mert nem láttam, hogy hátraugrottam. Akkor vettem észre, hogy Toby az, Mike öt éves kisöccse. Kisebb mint gondoltam, de nagyon aranyos.
Szia, biztosan te lehetsz Mike testvére. Nem, Mike nem a férjem.-nevettem halkan, bár inkább csak kuncogás volt.
Nem is azt mondtam! Én azt mondtam, hogy te vagy Mike felesége te butus, az nem ugyanaz!-nézett rám kerek szemeivel. Nem hiszem eeel, hogy neki is ilyen szemei vannak.
Jajj, bocsánat, milyen igazad van. Nem, Mike felesége sem vagyok, csak egy barát.-mosolyogtam rá.
Nem csak egy barát vagy!-állapította meg.
Tessék??-néztem le rá értetlenül.
Mike nem szokott hazahozni lánybarátokat bemutatni anyuéknak. De Mike senkit se szokott hazahozni.-nehezen vettem ki a szavait, de végül is megértettem.
Nem szokott?-kérdeztem.
Az előbb mondtam, hogy nem. Butus. Figyelj jobban.-mondta.
Elnézést uram.-mosolyogtam rá.
Na gyere, vacsora.-mondta majd megfogta a kezem és odavezetett az asztalhoz. Istenem de aranyos. Mike és Mr. Jones még nem volt ott, úgyhogy Mrs. Jonessal beszélgettem.
Az az igazság Jenna, hogy tudod, Mikenak rég voltak ilyen jó barátai mint te.-mondta. Na ezen meglepődtem. Ennek a Mikenak? Mike Julesnak??
Igazán? És Joshék?-kérdeztem, mert hát most is épp egy csapat haverjával nyaral Olaszországban!
Háát, Joshékban nem bízik annyira, mint benned, tudod, ők csak haverok.-mosolygott, majd elkezdett teríteni, én pedig segítettem neki.

A vacsora jó telt,jobb, hogy nem ettem az otthoni főztömből. Nem igazán mondtam nekik újat, mert hát ezek szerint Mike már mindent elmondott rólam, amit ismét furának tartok. Kellemes társaság volt, aranyos az egész családja, jól éreztem magam velük, és úgy láttam Mike is.
És te tényleg angol vagy? Anglia tényleg olyan pici? Akkor te most, hogy tudsz beszélni angolul, ha nem amerikai vagy? Miért nem amerikába laksz?-zúdította rám a kérdéseket Toby,mikor Mrs. Jones meg én elmosogattunk. Érdekes, hogy ilyenkor a férfiak mindig felszívódnak, hmm most is.
Aiden! Hagyd békén Jennát!-szólt rá Tobyra(?!) Mrs. Jones.
Aiden??-néztem az anyára értetlenül.
Tessék??-szólt az aprócska alattam.
Te nem Toby vagy?-kérdeztem tőle.
De, én vagyok Toby.-mondta.
Mike Tobyként említette Aident? De aranyos.-mosolygott Mrs. Jones. Nem, nem aranyos. Én erről a családról semmit nem tudok, amit meg tudok, azt is rosszul!
Amm, igen.-ráncoltam a szemöldököm.
Ó valójában Aiden, de Mike Toby nevet akarta neki addni, így második neve Toby lett, de így csak Mike hívhatja, senki másnak nem engedi meg, nekünk se.-gondolkodott Mrs. Jones. Hát jó. Értem, vagy is nem..

Köszönöm, hogy velünk vacsoráztál, ha esetleg arra gondolsz, hogy eljössz Amerikába, mi szívesen várunk.-mosolygott Mrs. Jones, mikor épp indulni készültem. 
Mindenképp, köszönöm.-viszonoztam a mosolyt.
Anyuu, anyuu! Jenna is jöjjön velünk szombaton kirándulni!-húzogatta Toby..vagy is Aiden, anyja szoknyáját.
Ez remek ötlet, Jenna nem szeretnél velünk jönni Rómába?-kérdezte az anyuka, Mike meg meglepődve bámult. Róóómaaaa!!
Jaj, én nem akarom elrontani a családi nyaralást!-szóltam.
Dehogy rontod!! Gyere el velünk!-erősködött. Mikera néztem, aki mosolyogva bólintott, majd Aidenre és Mr.Jones-ra. Mindketten bólogattak.
Hát rendben, köszönöm a meghívást! Akkor szombaton találkozunk. Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt. Viszont látásra, szia Aiden.-búcsúztam el tőlük, kivéve Miketól, ő kikísért. A kapuig nem szóltam semmit, majd gonosz mosollyal felé fordultam.
Egy: Mikor akartad említeni, hogy apukád nem is az igazi apukád?Mert, hogy Mrs. Jones ezt mondta. Kettő: Aiden?Toby??-néztem rá mérgesen.
Nem tartottam fontosnak.-intézte el ennyivel a dolgot.-Igen, ő pedig Aiden, de Tobynak is hívják, vagy is csak én.
És ezeket előtte miért nem mondtad?-kérdeztem.
Nem tartottam fontosnak.-ismételte.
Igeen, perezse. Ez nem indok Mike! Mi van az igazi apukáddal?-kérdeztem.
Semmi.-legyintett.
Vagy is?-sürgettem.
Figyi, nem akarok erről beszélni. A lényeg, hogy nem tartjuk a kapcsolatot egy ideje.-hadarta le.
Értem.-szóltam.-De én megyek, a családod nagyon aranyos, köszönöm a meghívást.
Ne kísérjelek el?-kérdezte.
Nem kell köszi, hazatalálok.Szia.-köszöntem el tőle majd elindultam.Hazafelé út úgy gondoltam, hogy elmegyek a város felé, nem nagy kitérő innen Mike hazáéktól, szóval sétáltam egy kicsit. Elmentem olyan helyekre, amelyeken még sosem voltam. Például a központ szökőkútjánál. Leültem és néztem a csillagokat. Ismét. Ismét felkelt bennem a hiány, valakinek a hiánya. Aki most nem lehet itt, pedig itt kéne lennie. Néztem a körülöttem ülő boldog párokat, akik nevetve egymás karjába dőltek. Régen ez velem is így volt. Boldog voltam. De most úgy érzem, a körülöttem ülők azok, én pedig, bármennyire is próbálok az lenni, nem megy. Nem megy, mert hiányzik. Olyan hamar ment el. A körülöttem ülőknek szinte fel sem tűntem, engem pedig idegesített a látványuk, szóval inkább fölálltam, és elindultam valamerre. Még én sem tudtam merre, csak el, el onnan. Sétáltam pár utcán keresztül, amikor megláttam egy utcazenészt a gitárjával. Valami olasz dalt énekelt nagyon jól, szóval dobtam neki pár aprót, majd elmentem. Tettem pár lépést, majd még a hátam mögül hallottam,hogy új dalt kezdett. Olyant, amit már én is értettem, sajnos. Sosem hallottam még ezt a dalt, és azt sem gondoltam volna, hogy egy olasz utcazenésztől fogom, ráadásul az angol nyelvet sem beszéli túl jól, de kiértettem a dal mondani valóját. Csak álltam ott és néztem. Szinte nekem énekelte a dalt, tudta, hogy mi bajom van. Csak rám kellett nézni. Vajon miattam kezdte el ezt a dalt? Végighallgattam, majd amint vége lett a számnak, én is zokogásban törtem ki, és elkezdtem futni, el, jó messzire...