3.fejezet

"Fent ragyognak a csillagok, Olyan rossz, hogy Te ott, én itt vagyok. Gondolatom messzire visz, a hegyeken is túl, Oda, ahol már a boldogság az úr."

Megjöttüünk!-kiabált föl Nancy az emeletre Tonyhoz.
Sziasztok!-nyomott gyors puszit Nancy szájára. Előttem nem csókolóznak, hogy ne fájdítsák a szívem, aranyos, de a szájra puszi is fájdítja.
Hoztuuuuunk gyorsfagyasztott pizzáát!-vette ki a zacskóból Nancy és feltartotta a magasba, mintha valami díj lenne, majd elkezdte kicsomagolni.
Egészséges életmód, jövüünk!-nevette el magát Tony.
Nem is az, hogy egészségtelen a kaja, hanem ha egész nyáron ezt kajáljuk, nemhogy a ruháinkba nem fogunk bele férni, de a saját szobánkba se!-nyitottam tágra a szemem.
Hát a te ruháidba jobb is ha nem fogunk beleférni.-mondta Tony,mert hogy nekem úgy is csak fekete ruháim vannak.
Haha, nagyon vicces!-néztem rá gúnyosan.
Tudod, hogy szeretlek Jen!-nevetett Tony, majd közeledett hozzám mert meg akart ölelni.
Hagyjál! Hagyjál!-sétáltam el tőle,de aztán csak utolért és megölelt.
És egyébként is,sajnos te bármennyit eszel nem leszel több 55 kilónál,szóval azok a borzalmas ruhák azt hiszem maradni fognak.-rázza meg a fejét,mire én megütöttem.
Gyerekesek.-nevetett föl Nancy miközben rakta be a pizzát a sütőbe.

Vacsi után kimentem a szobám erkélyére és bámultam a csillagokat. Milyen szépek. És milyen messzinek tűnnek. Olyan rengetegen vannak. Olyan közel ragyognak egymáshoz az apró fénypöttyök, pedig tudom, hogy fényévekre vannak egymástól.Mint most én Adamtől. Nem könnyű az út a földről a csillagokba,de biztos vagyok, hogy neked könnyű volt, és ott fent ragyogsz a többi csillaggal együtt.Valamelyik te vagy, abban biztos vagyok.
Emlékszem amikor együtt bámultuk a csillagokat.

Szerinted mennyi van belőlük?-kérdeztem miközben a mellén feküdtem.
Nem tudom, számoljuk meg!-mondta és elkezdtük számolni. Aztán valahogy húsz körül abba is hagytuk mert összekavarodtunk.
Olyan fura, hogy annyira máshogy fénylenek, annyira egyediek. Ezt semmilyen mesterséges technológiai cucc vagy mi, nem tudja utánozni.-mondtam.
Úgy hívják lámpa.-nevetett Adam.
Mit?-értetlenkedtem.
A furcsa technológiai cuccot.-mondta.
Ja, jól van, nem úgy értettem, csak annyira szép.-mondtam.
Mint te.-mondta majd belepuszilt a hajamba. Elmosolyodtam, és kipirosodott  az arcom, még jó, hogy sötét volt.
Olyan messze vannak!-nyújtottam a karom az ég felé.
Majd egyszer lehozok neked egyet, hogy belerakd a technológiai cuccodba.-nevetett fel.
Szavadon foglak.-mosolyogtam.

És most itt vagyok. Adam, hozhatod a csillagom.-gondoltam magam és elkezdtem könnyezni. Na jó, most el kell mennem, valahol sírnom kell és legkevésbé szeretném azt, ha a legjobb barátaim látnák,így hát el is indultam,de előtte magamra kaptam egy fekete pulcsit.
Nanc,Tony, elmegyek kicsit sétálni, majd jövök!-köszöntem be a szobájukba, épp valami filmet néztek azt hiszem. 
Ne menjünk veled?-kérdezte Nanc.
Nem, inkább szeretnék egyedül sétálni,ha nem baj.-mondtam.
Ja,rendben menj csak, puszi.-köszönt el Nanc,Tony pedig integetett.

Úgy döntöttem lesétálok a partra, ami iszonyú messze volt, tekintve, hogy a hegy közepén lakunk, de nem is baj, legalább volt időm gondolkodni. Gondolkodni valamin, vagy inkább valakin. És, hogy milyen nehéz megválni ettől a valakit. Hmm..különös, elválás. Mindenki érezte már ezt valamilyen formában, lehet az egy szeretett személy elvesztése (ez az én esetem..), vagy egy hozzánk szorosan kapcsolódó tárgytól való megválás, vagy akár búcsú valakitől aki készül elhagyni az országot...szóval bármi,de az biztos, hogy ez az érzés mindenki számára borzalmas és feledhetetlen. Igen persze, szokták mondani, hogy az idő mindent begyógyít, csak az a baj, hogy az én sebeim akkorák, amik begyógyíthatatlanok.Szóval ezekkel a gondolatokkal sétáltam le a hegyről a partra. Fél órát sétáltam körülbelül míg leértem. Nem tűnt hosszúnak, sőt, hamar elrepült.
Kicsit fújt a szél a tenger mellett, de ennek ellenére nagyon meleg volt, igazi nyári mediterrán hőmérséklet.És ahhoz képest, hogy este 7 óra volt, még így is rengetegen voltak a parton.Tőlem úgy húsz méterre láttam pár nagy követ, így hát elindultam irányukba. Leültem az egyikre és néztem a tengert, a csillagokat.Nem telt el tíz perc mikor egy fiú csapatot megpillantottam a távolban. Lehettek öten, vagy hatan, nem láttam pontosan. Hangosan nevettek és közeledtek a partnak azon részébe ahol én voltam. Az egyik nagyon ismerősnek tűnt. Aztán közeledtek..közeledtek. Úristen ez Mike!-gondoltam magamban. Itt vagyok Olaszországban és az első emberrel akit megismerek találkozok egy nap kétszer. Ez nem jó. Reméltem, hogy tudok úgy itt lenni, hogy senki se ismer. De mindegy, ha szerencsém van nem vesz észre, mert ők a parton sétáltak én pedig valamivel beljebb ültem a kövön.Elhaladtak előttem és már azt hittem nem vesz észre, amikor az egyik srác felém biccentette a fejét. Remek.Erre mindenki felém fordult, még Mike is. Lehetne ennél kínosabb? Próbáltam nem észrevenni őket, és oldalra néztem. De nem jött be,ugyanis közelítettek felém.
Jenna!-lepődött meg Mike mikor odaértek hozzám.
Mike!-biccentettem.
Ti ismeritek egymást? Mekkora mákod van embeer!-nevetett az egyik és beleöklözött Mike vállába.
Igen ma találkoztunk a boltban. Hogyhogy itt?-kérdezte. Ez meg milyen kérdés?!
Kíváncsi voltam a tengerre.-válaszoltam, ami mondjuk félig igaz, mert tényleg kíváncsi voltam, arról meg nem kell tudniuk, hogy sírni jöttem ki.
Na és milyen?-kérdezte. Jesszus húzzatok már el. Nagyon kínos, hogy öt fiú szempár néz rám.
Nagy-mosolyogtam-, és ti miért vagytok itt?-kérdeztem.
Épp az egyik bárba indultunk, csak előtte lenéztünk a partra, nem jössz velünk?-mosolygott az egyik.
Nem, azt hiszem most inkább nem, majd talán máskor-válaszoltam kedvesen, mert, hogy nem akartam nekik azt mondani, hogy soha az életbe nem megyek el veletek sehová.
Aaaa.-húzták el a szájukat mind.
És hol szálltál meg?-kérdezett Mike.
A barátnőméknek van itt egy nyaralója, ott lakok.-mondtam-És ti?
A haverunk olasz és itt lakik, aztán minden nyáron lejövünk.-mutatott Mike az egyik fiúra aki eddig még meg se szólalt.
Ciao!-villantotta rám mosolyát a srác. Tipikus olasz gyerek volt: fekete haj, egy kis borosta, napsütötte bőr, izmos, még is vékony alkat.
Ne beszélj olaszul, Fred, Jennának nem nagyon mennek a nyelvek.-nevetett Mike. Tessék?? Kitűnően..na jó majdnem kitűnően beszélek franciául!!
Azért ennyire ne nézz analfabétának,.-ráncoltam a szemöldököm és visszaköszöntem Frednek.
Jó-jó,bocsi.-védte meg magát Mike. Azért tudja már, hol a helye!!
Figyu Jenny, (óó már becenevem is van?) te emós vagy?-kérdezte az egyik srác nevetve. 
Figyu srác, nem, nem vagyok.-világosítottam fel a névtelen fiút.
Josh-kezdte el-, akkor miért vagy full feketében?
Mert..mert meghalt a barátom.-válaszoltam, és körülöttem mindenki elcsendesedett.
Sajnálom.-mondta Josh, majd bólintottam.
Srácok, menjünk,szerintem szeretne egyedül maradni.-vetette fel az ötletet Mike,és milyen jó ötlet!!
A fiúk egyöntetűen bólintottak majd elbúcsúztak.Mike még odafordult hozzám utoljára.
Hé,még találkozunk!-mosolygott, majd intett egyet és elindult a fiúkhoz. Remélem nem. Jó, igazából nagyon jó fejek, de nem akarhatnak velem így találkozni, én nem megyek velük bulizni, én nem leszek a barátnőjük, akkor meg nem hiszem, hogy jóba akarnak velem lenni. Otthon is már csak Nancy és Tony maradt nekem. A többi "barátom" megunt mert, hogy én velem nem lehet már hülyülni meg, hogy mindig a siránkozásaimat kell hallgatniuk. Az persze nem zavarta őket amikor ők voltak rosszul, mert épp szakított velük a pasijuk, és akkor én voltam ott segítőtámasznak. Akkor jó voltam. Amikor meg nekem van bajom, lepasszolnak. Igaz barátok... Ebben az öt hónapban rájöttem,hogy nem kellenek hamis barátok, akik szeretnek azok úgy is mindig itt lesznek mellettem. Tudom, hogy Nancyék sem szeretik hallgatni a problémáim, és pont ezért,miattuk meg fogok változni.Egyszer.De csak is miattuk és a szüleim miatt. Ígérem.